Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Gömöri György: Egy szigetlakó feljegyzéseiből (napló)
Egy szigetlakó feljegyzéseiből majd a (szerintem nem túl sikerült) vers végén Herbert még oda is kacsint az olvasóra: megsúgom neked, hogy nem nagyon hiszek az egészben. Mármint abban, hogy lehetséges egy népeket inkább összekötő, mint elválasztó Közép-Európa. Rövid távon én sem lennék nagyon optimista. De azért mégiscsak több ez egy színes üveggolyónál és a tüzetesebb vizsgálat még azt is eldöntheti, mennyire hús ez az állat és mennyire hal. Mert akárhogy nézzük, ez az egykor divatos fogalom napjainkban újra terítékre került és még elég sokáig ott is marad. 2 A húszas évek bécsi magyar emigrációja — eddig is tudtuk — jelentős irodalmi és művészeti értékeket hozott létre. 1919 és 1926 között nemcsak Kassák Lajos és Bortnyik Sándor, hanem Balázs Béla, Déry Tibor és Németh Andor, Bródy Sándor és Szép Ernő is Bécsben éltek. Az Atlantisz kávéházban meg lehetett találni Ignotust és Jászi Oszkárt, Schönbrunnban Hatvany Lajost, másutt Polányi Károlyt és Gáspár Endrét, egy időben még József Attilát is. Azt viszont kevesebben tudják, hogy a magyar költőknél, íróknál és újságíróknál jóval nagyobb nyomot hagyott az európai társadalomtudományon az a néhány értelmiségi, aki főleg németül publikált és elsősorban osztrák vagy/és német kulturális közegben működött. Róluk írta új könyvét (Exile and Social Thought) az amerikai Lee Congdon, aki Virginia állam egyik egyetemén tanít történelmet. Róluk, akik a fentebb említett Kassákon és Balázson kívül a következők voltak: Lukács György, Moholy-Nagy László, Szende Pál, Mannheim Károly és Kolnai Aurél. Jónevű gárda, akiket az emigráció ténye összekapcsol, de világnézetük és pályájuk alakulása lényegesen elválaszt. Lukács György például ezekben az években főleg az eredetileg németül írt Történelem és osztályöntudat szerzőjeként lett híres. Szerintem Lenin azért nem szerette ezt az egyébként nagy hatású művet, mert benne Lukács (önkéntelenül, mintegy szándéka ellenére) leleplezte a kommunisták elitizmusát, illetve demokrácia-ellenessé- gét. Kissé egyszerűsítve, Lukács György szerint a kommunista elit missziója az, hogy a munkásosztályt (és vele az egész társadalmat) hajánál fogva beráncigálja az osztálynélküli társadalomba. (Arról, hogy az utóbbi mennyire utópisztikuks, már nem is beszélünk). Szende Pálnak jószerivel a nevét sem ismertem. Congdon könyvéből most kiderül, hogy ő volt az első komolyabb európai eszmetörténész-szociológus, vagy ha úgy tetszik, ’’ideológiakritikus”. (1970-ben németül kiadták összegyűjtött cikkeit és esszéit Demaskierung: Die Rolle den Ideologien id der Geschichte címen). Szende a szociáldemokrata hagyományból indul ki, de innen eljut Bergson, Soréi és — nem tudom név szerint-e, vagy csak általánosságban — Lukács György kritikájáig; a történelem szerinte az ’’elfedés” és a ’’leleplezés” dialektikájában működik és váltja a politikai rendszereket. A proleteriátus a 20. században nem más, mint egy eldologiasított és misztifikált absztrakció és ennek a nevében kormányoz az önmisztifikáló bolsevik párt. Szende nézetei, mutatja ki Joseph Gabel nyomán Congdon, meglehetősen hatottak Mannheim Károlyra, aki később Kari keresztvéwel megírta az Ideológia és Utópiát, a huszadik századi marxizmus liberális kritikáját. A marxizmus minden más ideológiában osztályérdekek kifejezését látja. Mannheim szerint nincs közvetlen oksági összefüggés az osztályérdekek és az ideológiák között, és veszélyes bármely ideológiát abszolutizálni, beleértve a marxizmust is, ami ugyancsak ideológia. (Vagyis nem tudomány. Az, hogy ’’tudományos világnézet”: fából vaskarika). Mannheim alkotja meg ezek után a ’’szabadon lebegő”, azaz osztályok fölötti entellektüel képzetét — ennek a feladata szerinte az, hogy olyan széles körű ideológiai szintézist teremtsen, amilyen abban a történelmi pillanatban lehetséges.
