Irodalmi Szemle, 1992

1992/7 - PAPP TIBOR: Számítógép a költő eszköztárában

Számítógép a költő eszköztárában

rel társuló tördelő-programok elterjedése, birtokbavétele mindenkorra véget vet a tipografizált írás politikai vagy gazdasági hatalommal kierőszakolt monopóliumának. A felszerelés megvásárlása nyugaton nem ütközik nehézségbe, ára nem magasabb egy nagyobb gépkocsi áránál, s remélhetőleg néhány év múlva ez lesz a helyzet keleten is.

A legjobb tördelőprogramok minden tipográfiai követelményt kielégítenek. Elvileg a szövegszerkesztővel kiszedett és mágneses lemezen tárolt szöveg szakszerű tipografizálása a feladatuk, azonban „direkt” szedésre is alkalmasak. A hétköznapi gyakorlatban legtöbbször egy-két grafikai program társul a tördelőprogramhoz, ezek a klasszikus tipográfián túli feladatok megoldásában nyújtanak segítséget.

A tördelőprogramok csak alapos tipográfiai ismeretek birtokában használhatók rendeltetésüknek megfelelően. Az európai átlag értelmiségi ember tipográfiai kultúrája, sajnos, nagyon sok kívánni valót hagy maga után. Öt évszázaddal a nyomda feltalálása után sokan még azt sem tudják, hogy nemzeti kultúrájukban a kérdőjel hozzátapad-e az előtte álló szóhoz vagy sem, s ha nem, akkor mekkora köz van a szó és a kérdőjel között. Nagyon gyakori, hogy az irodalom „napszámosai” sincsenek tisztában a legalapvetőbb szabályokkal. A tipográfia a helyesírással foglalkozó könyvek egyik fejezete kellene hogy legyen, szabályai összességének a helyesírási szabályok között a helye, nem csak egyiknek-másiknak (mint például annak, hogy: „A nagykötőjel alakjára nézve azonos a gondolatjellel, de abban különbözik tőle, hogy a kézírásban és a nyomtatásban sem előtte, sem utána nincs köz”— 406(1]). Azonban a továbbiakban feltételezem, hogy a tördelőprogramok kezelői, ha eladdig még nem ismerték volna, sürgősen elsajátítják a szükséges ismereteket. Én sem álmodoztam gyerekkoromban arról, hogy egyszer tipográfus leszek — igaz arról sem, hogy (szerencsémre, mindig csak átmenetileg) lemezlakatosként, fagylaltosként, magnetofon súlyától fulladozó rádióriporterként vagy egy csirizszagú irodában borítékoló segéderőként kell megkeresni betevő falatomat. Nem a véletlen sodort a tipográfiához, nem a kényszer, hanem — mert folyóiratszerkesztőként sűrűn volt dolgom vele — az a felismerés, hogy a tipográfia az irodalmi mű mibenlétét nemcsak felszínén, hanem egészében befolyásolja. Eleinte főleg a negatív példákból okultam, azaz okultunk Nagy Pállal együtt. A hatvanas évek derekán a párizsi Berezniak nyomdában, ahol a Magyar Műhely készült, egy kurtára vágott, nádszálnyi lengyel menekült, Monsieur Francois volt a tördelőmester. A klasszikus tipográfia tudományának nagy ismerője és velünk szemben igen jóindulatú szaki, aki a mesterség szabályait illetően halálosan csökönyös volt. Közelharcot vívtunk vele minden rendhagyó oldalért. Néha alig ismertünk rá egy versre, amelyikről egyébként meg voltunk győződve, hogy jó, de valami miatt szinte olvashatatlanná vált. Aztán rájöttünk, hogy a látható forma incselkedik velünk, azaz a mű tipográfiai megformálása. Minél többet szívtunk be a különös tudományból meg az ólomfertőzte levegőből, annál jobban sikerült elmondanunk, mit akarunk, hogy akarjuk, s annál könnyebben engedelmeskedett Monsieur