Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - PAPP TIBOR: Számítógép a költő eszköztárában
PAPP TIBOR Francois tördelése. Lassan világosodott meg elménk, de végül is egyértelművé vált számunkra, hogy a huszadik század második felében a vizualitásra menthetetlenül érzékeny írónak a tipográfia minden csínját-bínját ugyanúgy meg kell tanulnia, mint ahogy elemista korában megtanulta az írást és az olvasást. A felismerést elhatározás követte (amibe jócskán besegített lapfenntartó ösztönünk meg a gépszedés ezermestere, a kilencéves korában kisöccsével Ogyesszából világgá csavargó Geltzer úr, aki a Berezniak nyomdában mindvégig szigorú mesterünk és melegszívű pártfogónk volt): beiratkoztunk a nyomdász-szakszervezet szedőiskolájába. A gépszedés akkor még zajos és veszélyes mesterség volt: hamar megismertük a forró ólmot, amit lábunkra fröcskölt a gép. Azóta több metamorfózison esett át a mesterség, de a tipográfia szabályai nem változtak. Ennek ellenére, a tördelőprogramos számítógép és a hozzákapcsolt lézernyomtató a műveken nyomot hagy akkor is, amikor szakemberek kezében, a klasszikus gyártási lánc egyik szemeként, az eddig honos eljárásokat helyettesíti, mivel a korábbinál sokkal változatosabb megoldásokat kínál. Az új média „üzenet”- formáló hatása akkor teljesedik ki, amikor a tördelőrendszert író kezeli, amikor a mű végleges formája a szerző munkája. A tördelőprogrammal és megfelelő nyomtatóval létrehozott lapok tipográfiailag olyan tökéletesek, hogy az eredmény felől nézve teljesen mindegy, milyen technikával készültek. Ezúttal végleg megdőlt a gazdaságilag kierőszakolt minőségi megkülönböztetésből fakadó technikai cenzúra. Aki nagyon akarja, s főleg ha többen, együtt, nagyon akarják, hogy a klasszikus csatornák által be nem fogadott „mondanivaló” az őt megillető köntösben vagy az egyedül üdvözítő formában induljon el az olvasókat meghódító útjára, gazdaságilag kiizadhatják a hozzávalókat. Irodalmilag elkötelezett csoportok könyvkiadót alapíthatnak, a már meglévő folyóiratok enyhíthetik gazdasági gondjaikat. Felkészülhetünk a csoportos jelentkezések gyakoriságára s arra, hogy az irodalmi életben nagyobb súlyt kap a kezdeményezés. Ezután, remélhetőleg a fiataloknál nagyobb megbecsülés övezi majd a vállalkozó szellemet. Mindebből pedig az következik, hogy a jövőben növekedni fog a valóban fiatal írók könyveinek, az irodalmilag kezdeményező, újító csoportok kiadványainak a száma, amelyeket irodalmilag elkötelezett (feltehetően kis) kiadó vagy maga a szerző ad ki. Tudom, sokan a tehetségtelenek kezébe kerülő eszközöktől féltik az irodalmat — ezzel, kétségtelenül szembe kell néznünk, de ne feledjük el, hogy ott lesznek a tehetségesek is (mielőtt a holnaptól félnénk, nézzünk végig irodalmi kaszárnyáink tegnapi parancsnokain). Gátnak, persze, továbbra is itt áll a nagy példányszámú sokszorosítás és a terjesztés megoldatlansága. Mindkettő a hatalom (az általa igazgatott nagy vállalatok és azok kiadványai révén), a magukat a kultúra letéteményeseinek tekintő nagy kiadók és (ha a hatalommal nem ellenkezik) a belföldi vagy a külföldi tőke monopóliuma. Mindkettő a technikai cenzúra újabb, az előbbinél durvább, de annál hatékonyabb formája. Egy adott rendszer által biztosított szabadsághoz a terjesztés- szabadsága is hozzátartozik. Ma már nem titok, hogy a Kultúra
