Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Hizsnyai Zoltán: Epeömlengés és egyéb ingóságok (esszé)

Epeömlengés és egyéb ingóságok

Mondja meg nekem valaki, miként érhetném el, hogy megértsenek! Nem kell, hogy mindezt elfogadják. Nem kell! Csak annyit szeretnék elérni, hogy azzal vitatkozzanak, amit mondok. S ha ki egyetértene, ne csak bólogasson — árnyalja a képet. Ráfér! Legyenek vitriolosak velem szemben, legyenek szellemesek, és tudják, mit akarnak. De akarják tudni azt is, amit én akarok. Szeretném, ha meggyőznének. Ehhez bármilyen (szó- és írásbeli) eszközt elfogadhatónak tartok. Nem vagyok sértődékeny. Nem és nem emlékszem egyetlen esetre sem, amikor megsértődtem volna. Nem is tudom, mi az: megsértődni. Ezért nem tudok tekintettel lenni mások sértődékenységére sem. Ha egy nekem tetsző írást olvasok, ujjongok, de ha zavarosságot, rugalmatlanságot, mászolygást, mellébeszélést szimatolok, nem állhatom meg, hogy oda ne pörköljek. Es nem is akarom megállni. Már nem! Amit mondok, nem prófécia, és nem is akarom, hogy az legyen. Nem bontok zászlót. Ha gyakorta szenvedélyes stílusommal, akaratom ellenére, némelyeket hadba verődésre ösztönöznék, imigyen szólnék követőim táborához: sajnálom, uraim, itt az ötórai tea ideje, különben is ilyenkor szoktam megetetni az aranyhalaimat! — s rögvest leintenék egy közelben elhaladó konflist, és hazaérve fél kézzel megírnám a rimaszécsi tűzoltó-egyesület történetét, fél kézzel pedig szonettkoszorút írnék az őszi lombhullásról.

A múltkorjában (úgy a harmadik Víziló megjelenésének idején) a budapesti Szemle-esten Esterházy Péter a saját példájával vigasztalt: az ő szenvedélyes írásait is gyakran haragosaknak, sőt gyűlölködőeknek nyilvánítják. Nekem ilyenkor rendre az épp aktuális átvilágítások alkalmával gyakran elhangzó szlogen jut eszembe: nem vagyok híve a boszorkányüldözésnek! Tehát a máglyán való megégettetésnek, a misztikus gyűlölet szításának. Ha egy szenvedélyes írás által némelyek erősen érintve érzik magukat, gyakran eltúlozzák az írói szándékot. Ha tehát találva érzem magam, elég ha egyszerűen megpendítem az ádáz gyűlöletkeltés elnevezésű akkordot, s ezzel az adott írásmű hitelét nyomban hatálytalanítottam is.

Mert, ha netán van is valami abban a koholmányban, de így, ebben a formában, a gyűlöletkeltés nyilvánvaló szándékával nem lenne szabad azt előadni. Finoman, szárazon, megfontoltan (és föltétlenül nevek nélkül!), annyi metaforába csomagolva, hogy már érteni se lehessen — azt igen! Egy író — a szellem embere — nem veheti a lelkére, hogy másokat (alkalomadtán: más írókat!) tönkretegyen, máglyára vettessen, kerékbe töressen, kiradíroztasson és kisöpörtessen a társadalmi életből és az irodalomból. Megtisztelő, de egyben félelmetes is lenne ekkora hatalommal felruházni az írót. S még ettől is félelmetesebb (de koránt sem megtisztelő) az eltúlzott felelősség mumusával ijesztgetve, elvenni tőle a szenvedélyes véleménynyilvánítás jogát. Amikor egy író aláírja a cikkét, nem halálos ítéletet szignál. Nincs mitől tartani: mindenki életben, sőt: hivatalban marad. Félnivalója egyedül neki, a cikkírónak van! Azaz — ha szerencsés flótás — ma már neki sem. Mit csinálhatnak vele?! Fogja magát, hazakocsikázik, megfürdeti a mopszliját, megírja főművét a kikeletről, eltűnődik, hogy Tőzsér Árpád csallóközcsücski téridejében kukorica vagy napraforgó volt-e a csalamádé, aztán betold néhány magyar versstrófát a puszta adalékként létező francia irodalomba s viszont (T.Á — Új Szó, 1991.11.20.), és szabadon úszik (szabadúszik) az ár ellen (az árak ellen).

...És ebben a rezignált pillanatomban kapom kézhez (Új Szó, 1991.12.5.) gömöri egykomám, Dusza Pista velős írását (a velő tojással kutyulva, amúgy jó palócosan!), aki a Sajó középfolyásának rendíthetetlenségéről híres kritikusaként, hírét igyekvén igazolni, valamit mondani akar, sőt, valamit keményen meg akar mondani. Hogy mit, azt nem mindig tudom. Kedves Drusza Pistukám, már meg ne haragudj, de nem egészen értem, mint jöttél rá, hogy a bírálók nem ismerik Fábry műveit, ha neked is ezek a Fábry Napok kellettek ahhoz, hogy felismerd druszám-bátyámban az európai erkölcsfilozófust?!