Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Hizsnyai Zoltán: Epeömlengés és egyéb ingóságok (esszé)
Hizsnyai Zoltán verskötetével, minden versével, minden verssorával előbbre jutott. A ma élő tíz legjelentősebb magyar költő között tartom számon. A kiindulási ponttól való nagyléptékű eltolódás elmélete — igaz, nem éppen a tőzséri szerves fejlődés jegyében — Cselényi László esetében fokozottan érvényes. Impulzív, kísérletező, türelmetlen szellem. Úgy érzem, kicsit belekeveredett kétségtelenül nagyszabású, ám erősen problematikus vállalkozásába. Négyük közül ő az, akitől most valami teljesen újszerű, meglepő, de szintetikus műalkotást leginkább várok. Olyan műveket, amelyekben szenvedélyes lelki alkata a legtermészetesebb módon tud megnyilvánulni. Hiszem, hogy elvárásom megalapozott. Zs. Nagy Lajos — megjárva a közbeeső állomásokat is, és semmi használhatót nem ignorálva — a pátosztól a groteszkig jutott. Hát ez se semmi! Különösen akkor nem, ha számításba veszem azt a rendkívül komor, humortalan irodalomeszményt, amely a korszakot jellemzi. Bettessel szokták összehasonlítgatni, s ebben a hasonlóságban van is valami... Körülbelül annyi, mint a groteszk és az abszurd között. Négyük közül Simkó Tibor az, aki a legkevésbé látványos pályamódosításokat hajtotta végre. Tulajdonképpen nem is tett egyebet, mint hogy szemléletileg elmélyült és formailag a tökéletességig csiszolódott. De keli-e ennél több?! (Legfeljebb néha egy-egy írás...) És most lássuk, hogy állunk az elismerésükkel! (Itt hosszú-hosszú hatásszünet következik, aztán semmi és megint semmi, aztán elszórtan valamicske, ami sokszor nem is igazán nekik szól, sokkal inkább az adományozó irányzat hitelét és bázisát van hivatva növelni.) Hogy az egzisztenciájukról már ne is szóljunk... íme a nyolcak négye plusz kitűnő kor- és sorstársuk, Roncsol László — ahogyan én látom őket. A négy plusz egy-ek, akik az irodalomra erőltetett ideológiák béklyójában, bicegve loholtak saját (sőt, néhányuk sajátságosán egyetemes) csúcsukig. Az ötök ketteje, akiknek esszé- és tanulmányíróként, irodalmi közíróként nem sikerült összeegyeztetniük az összeegyeztethetetlent: az általuk képviselt esztétizmust és a Fábryval fémjelzett moralizmust. Akik mégis újra és újra kísérletet tettek erre, mert nem ismerték fel, hogy a homo mora/wszal szemben nem az erkölcstelen ember, nem a homo immorális áll, hanem — Kosztolányi szavaival — a homo aestheticus, az önmagáért való tiszta szemlélődés embere, aki nem ismer jót és rosszat, melyet semmiféle lángelme nem különböztethet meg, csak szépet és rútat, (...) az, aki a mindig vitatható igazság helyett az ízlést emelte polcra, mely megbízhatóbb, irgalmasabb kalauz, az, aki nem áll sem jobb oldalon, a bégető, fehér bárányok között, se bal oldalon, az ordító, fekete farkasok között, hanem egymagában áll, távol a nyájtól és csordától, (...) mint mindenkinek természetes barátja és természetes ellenfele... íme, egy hasadt tudatú nemzedék és az utánuk jövők (és hasadók), akik az immoralitás évtizedeiben kötelességüknek érezték a homo morális melletti kiállást, de mivel valódi arculatával nem tudtak azonosulni, hozzá igazított esztétikát szofizáltak köréje. Diadalkapu nagyságúvá tették a tű fokát, melyen a teve immár általfért. Nem tudom, miként érhetném el Tőzsér Árpádnál, hogy akarja már végre megérteni: nem a népi és nem is az urbánus irodalom sáncainak védelméről van itt szó, hanem az irodalom öntörvényűségének bizonygatásáról, az ideológia kiebrudalásáról az egyik oldalon, és a nacionalista (nemzeti) vagy/és szociábilis (népi) kollektivista ideológia irodalmi értékmérő funkciójának erőltetéséről a másik oldalon. Áz ún. népi gondolat ereje politikai erő, irodalma programirodalom, míg a másik oldalon nem az urbánus (fajvagy/és osztályidegen) irodalom áll, mint ahogyan azt a krisztomániás nemzet- és kisebbségmentő farizeusok gondolják és hangoztatják, hanem a jelzők nélküli, ideológiai célzatosságot nem mutató, szándékában vegytiszta irodalom. A homo aestheticus irodalma. A művészi irodalom.
