Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Hizsnyai Zoltán: Epeömlengés és egyéb ingóságok (esszé)
Epeömlengés és egyéb ingóságok hinni! — ez arra ösztönözte őket, hogy Fábryba ’’belelássák” az irodalmárt. A dokumentumok erre mutatnak. Az ő költői (stb.) fejlődésükhöz ugyan nem sok köze volt ennek a hálás és öntudatlan (és gyér és már-már kételkedő) viszontgesztusnak, de a Fábry Zoltán-i irodalomideológia leple alatt morális krokodilus könnyeiket hullajtó valóságosaknak (minden szinten) szinte minden jól jött, ami Fábryt magyarázza, tárgyalja, népszerűsíti, ami malaclopó köpenyét (szellemi auráját) vizsgálgatja, foltozgatja, s az irodalmi köztudatra borítja. Nem vették észre, hogy a valóság szószólói a nemzeti demagógiát (terminológiát) népi demagógiába (terminológiába) oltják (nacionalizmust kommunizmusba — lásd Fábry naplóbeli [!] jó meglátását), ezért viszonylagos elismertségük nemcsak az idő tájt ’’üdvös” konzervativizmusuknak szólt, hanem az oltvány egyik (lojális) olvasatának is. Szemben az ő osztályidegen, esztétizáló modernizmusukkal, mely nem hogy nem oltott, hanem egyenesen ideológiátlan. Egyszóval ízig-vérig irodalmias. Más szóval: megtűrt. Ma már csak: közömbös. Legalábbis ott, ahonnan a nagyobb csinnadrattával átnyújtott (s tetemesebb) díjak várhatók. Amikor tehát nem jutottak dűlőre a Fábry-mítosszal, közvetve a saját egzisztenciájuknak ártottak. Cselényi László nem az én egyik könyvéről írott ironikus hét mondatom miatt nem kapott Madách Díjat, de — és ez, bizony, már a sors iróniája! — nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy Tőzsér Árpád a velem szembeni harcos kiállásáért részesült Fábry-díjban. Hogy nem vették észre: ez a veszélyes küzdelem értük folyik, az olyan irodalomért (az Irodalomért), amelyet száz erkölcsi fertőmén sem képes mániákusan agitatív tanmesévé aljasítani. A homo aestheticusén, aki fél évszázada csatát vesztett a homo moralissza\ folytatott évezredes viadalában. Cselényi Lászlóért, Simkó Tiborért, Tőzsér Árpádért és Zs. Nagy Lajosért, akiknek verseikkel fokozatosan sikerült visszaplántálniuk szűkebb pátriájuk szellemi életébe az esztétikai világképet. Mert a széptani szemlélet nálunk a versfaragással alapozódott újra. Az elmélet csak később követte — szintén ennek a generációnak a jóvoltából. Az irodalomtörténet minderről beszédesen hallgat. Annyira eltúlozta és kiszínezte Fábry szerepét, annyira az előtérbe állította, hogy egyszerűen nem lehet mögé látni. Nem lehet látni tőle az irodalom történetét. Na, persze, csak ha békaperspektívából nézzük! Ha ’’haladó” hagyományt keresünk — de csak ott, ahol azt a prekoncepció megengedi. A ’’négyeket” nem inspirálta (de még másokat se!) a ’’csehszlovákiai magyar irodalom”. Se akkori, se későbbi költészetükben nem látom ennek a nyomát. Legjobb korai verseik mégis erős ’’inspiráltságot”, néha az utánérzésig erős hatást mutatnak. Ugyan, minek, kinek a hatását?! Minek a bimbózása volt ez a harmad(kori)virágzás, ez a földtörténeti rügyezés?! Sokat tévedek, ha azt mondom: annak a terebélyes gyümülcsfának, amelynek az ágai átbólogatnak a szomszéd kerítésén?! Van abban valami, hogy a törzshöz, az éltető nedv (nyelv?) áramához közeli alma hamarább beérik. De — legalábbis némely almatermelők hiedelme szerint — az is igaz, hogy a lombsátorból kikandikáló gyümölcs az ízérlelő sugárzásból (világszellem?) részesül bővebben. Ez az almafa természete. Kerítés ide vagy oda. A levelek közül kimosolygó gyümölcs beérése sokkal körülményesebb, hosszabb és veszélyterhesebb folyamat: eleve a napos oldalra kell születnie, s ha ez sikerül, még mindig beborulhat az ég, jöhet vihar, csapkodhat az eső, tombolhat a szél, és szemet vethet rá a szomszéd is, hogy idő előtt leverje. Még a törzs védett közelségében is csak kevés írónak sikerül olyan töretlenül ívelő pályát befutnia, mint Tőzsér Árpádnak. Az (össz)magyar irodalomban is párját ritkítóan impozáns fejlődési görbe az övé. A Mogorva csillagtó\ a Mittel urakig minden egyes
