Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - DUBA GYULA: Nagymama álma (regényrészlet)
Nagymama álma József pedig botra támaszkodva jött feléje és erősen bicegett. A muszka golyó a combomban maradt, mondta komolyan, nem mosolygott. Hatalmas, nagy ember volt, és olyan komoly, hogy sosem nevetett. Alig, s nagyon ritkán mosolygott. Akkor sem mosolygott, amikor megcsókolták egymás arcát, de a hangja meleg volt. Kedves Zsófi, kérdezte, mi újság otthon? Éjszaka kisborja lett a zsemlye tehénnek, válaszolta nagymama, a derék üsző megellett, nagy, erős üszőborja lett. Nagyon vigyázzatok rá, Gál József erre mégis elmosolyodott, mindig legyen mellette valaki, leginkább a fiunk, István, legalább nem csavarog. Egy csinos fiatal hadnagy jött arra, szinte még gyerek, Gál József fővetéssel tisztelgett előtte és vigyázzba állt. Maga az, káplár, aki Pöstyénben kívánja gyógyíttatni a sebét, a világhírű fürdőhelyen, a csodatévő iszapban? Én vagyok, hadnagy úr, Gál József tizedes, alázatosan jelentem. Pöstyén fürdő nem parasztoknak való, mondta gorombán a hadnagyocs- ka, a világhírű helyen királyi méltóságok és nagy uraságok gyógyítják magukat. Abtretten, káplár! Paraszt ne kívánkozzon a pöstyéni fürdőbe! Hová jutnánk! Nem szépen beszélt velem, mondta csendesen Gál József. Az álom eddig ragyogóan szép volt, de ettől kezdve elsötétedett. A hadi felcser azt mondta, hogy a golyótól sokat szenvedek majd, mert ott maradt a gerincem közelében, betokosodik, de nyomja az idegeket, ha időváltozás jön, megkínoz. Ezután bicegni fogok és nehezen járok, Atagyarmatán én leszek a sánta Gál, ezt tette velem a háború! S azután már nem mosolygott Gál József egyáltalán. Nagymama álma pedig egészen elveszítette ragyogását, és komor árnyakkal színeződött. Sírva csókolták meg egymás arcát. Hazafelé tartott, amikor menekülők jöttek szemben az úton. Az idő őszre fordult, a mezőről eltűntek a zöld színek, a virágok és madarak. Mindenfelé kórók meredeztek, csupasz fák búslakodtak, pocsolyák csillogtak és hideg szelek fújtak. Állandóan zuhogott az eső. A menekülők rongyokba burkolóztak, sokan mezítláb voltak. A szekereket férfiak húzták, és a gyerekek állandóan sírtak a hideg szélben, az asszonyok pedig jajongtak. Ki elől menekülnek? A gyerekeket a pusztulásba viszik! Megyünk nyugatnak, válaszolták, a Garam mentén valami szörnyű tragédia készül. Atagyarmata áll még?, kérdezte nagymama. Vagy már elpusztították?! Nem tudjuk, kiáltották, honnan is tudhatnánk, mi már napok óta úton vagyunk! Nagymama keresztülvágott a mezőn. Sártavakban és pocsolyákban gázolt, átkelt nagy mocsaras és lápos irtványokon, körülötte a vizekben nagy szomorú madarak — gólyák vagy gémek? — gubbasztottak. A lápok
