Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - DUBA GYULA: Nagymama álma (regényrészlet)
DUBA GYULA felett furcsa színes ködök szálltak és apró lángok villantak fel, mint a lidércfények. Nagyon fáradt volt nagymama és már térdig sárban és mocsárban gázolt, amikor Atagyarmata elé ért. A belépési engedélyt! Bogyó Julis állt előtte katonaruhában, orosz géppisztollyal keresztben a mellén. Mózes elvtárs engedélye nélkül nem léphet be a faluba, tudhatná, öreganyám! Nehezen vonszolta magát, míg a kertek felől az udvarra ért. A borjú, nyöszörögte, és tudta, hogy alig hagyja el hang ajkait, a kisborjú él még? Megdöglött és elpusztult, válaszolta egy hang, anyja agyonnyomta, rálépett a zsemlyeszínű tehén. István, kiáltotta nagymama, miért nem vigyáztál rá, István?! Nem kár érte, egy kamaszfiú jött ki az istállóból, de nem a fia volt, István, hanem az unokája, Gál. Ki sajnálná, amikor csak egy görcs borjú volt? Maga se kiabáljon miatta, úgyis hiába ordít! Az istállóban keservesen bőgött a fiatal zsemlyeszínű tehén. Utána bőg, megsiratja, kiáltott nagymama, látod, ő is siratja! Miért nem vigyáztál rá, miért?! Hallgasson, rivalt rá durván Gál, mit óbégat, hiszen úgyis meghal! Isten még megver érte, te... Elfajzottál, kire ütöttél, te?!... — A fiaddal álmodtam — mondta másnap a menyének —, gonosz volt hozzám! Verítékben fürdött, amikor felébredt. Aztán már nem szűnt meg testében a fájdalom, állandóan kínozta, szinte eszméletét vesztette tőle. Annyira ment, hogy nagymama hosszú önkívületbe esett, szekéren kórházba vitték. Útközben annyit szenvedett, mint Krisztus a kereszten. (Anyja mondta ezekkel a szavakkal Gálnak.) Gál István pedig a következő levelet írta a fiának. „Kedves fiam, sok szerencsét és jó egészséget kívánunk, mi csak megvagyunk, lassan elvolnánk, de szegény öregmama nagyon beteg. Kedden bevittük a kórházba, mindjárt ott tartották és azonnal megoperálták. A remény azonban nem sok, hogy jobban legyen, a jó isten kezében van...” Gál emlékezett rá, hogy akkor kapta meg D.-ben a levelet, amikor a nyomozók és államvédelmiek megérkeztek az üzembe, hogy kivizsgálják a hajnali halott munkások esetét. — Az operáció után még egy hétig élt nagymama. Meglátogattuk, de nem ismert meg. Ránk nézett, de néma maradt, nem beszélt, ám a kezével állandóan dolgozott, maga elé nyújtogatta, mintha el akarna taszítani magától valamit. Apádat sem ismerte meg, senki nevét nem említette. Nem is tudjuk pontosan, mikor halt meg, nem lehettünk mellette. Pedig a halódó Gáloknak mindig a legközelebbi hozzátartozóik zárták le a szemét. De hát nem lehetett, nagymama ilyen véget ért. Anyja hangja halk és szomorú, de tárgyilagos, mint amikor olyan dolgokról beszél, amelyek megtörténtek és már nem lehet rajtuk segíteni.
