Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Hizsnyai Zoltán: Epeömlengés és egyéb ingóságok (esszé)
Hizsnyai Zoltán Újraolvasva írásom vonatkozó részeit, látom, hogy valóban félreérthetően fogalmazok. Fokozottan veszélyes ez akkor, ha — mint ahogy ezt már akkor is sejtenem illett volna — a kényes részletek félreértésére fokozott szándék mutatkozik. Gál Sándor írását olvasva döbbentem rá, hogy ez a homályos kitételem lehetett az, amellyel sok, általam meg- sőt nagyra becsült írótársamat magam ellen, s ami sokkal nagyobb baj: saját véleményük ellen fordítottam. Ezt nagyon sajnálom..., de mindezek után is hibájukul rovom fel azt, hogy kóros önbizalomhiányukból eredő személyes sértődöttségük oltárán az általuk is sokszor szapult és megszenvedett dilettantizmusnak mutattak be áldozatot. Rosszabbul jártak, akik ezt írásban tették. Vigasztalja őket az, hogy én is kínosan érzem magam, nekem is magyarázkodnom illik. A jobb áttekinthetőség kedvéért pontokba szedve: 1. Csak a negyvennyolc utáni első irodalmi kezdeményekről beszéltem, a ’’nyolcakról” már nem! Addigra — és nagyrészt éppen ennek a nemzedéknek köszönhetően — az irodalmi érték fogalma — legalábbis a legjobb írásművekből visszakövetkeztethetőleg — jelentős mértékben mentesült a beleoktrojált ideológiától. Ennek a nemzedéknek a legjobbjai voltak azok, akik Szlovákiában a háború utáni időszakban megírták az első, esztétikai mércével ma is mérhető magyar verseket. Hozzájuk zárkóztak fel (részben később, részben majdnem egy időben) a korábban indulók fejlődésképesebbjei, de mindig is lépéshátrányban maradtak, és a középszernél nem vitték többre. Ezt a megállapítást egy tágabb irodalmi kontextusban — én így használom (lásd korábbi Vízilovaimat!) — egyáltalán nem tartom sértőnek és méltatlannak. A magyar irodalom (meg a francia, német stb. is!) tele van közepes írókkal. (Én sem tartom többre magamat, habár, mint sok minden másban, ebben is tévedhetek.) Közepesnek lenni rang, idáig kapaszkodni érdem. Részeredményként pedig kifejezetten figyelemreméltó dolog. 2. Nemcsak az antológiásokról és a kötetesekről beszéltem! A lemorzsolódottak köre tehát jóval tágabb, az átlag sokkal alacsonyabb, a szelektáló botfülűsége sokkal nyilvánvalóbb. 3. Csak a Fábry által érdemtelenül megdicsértekről beszéltem! Biztos vagyok benne, hogy minden nálam korosabb hazai irodalmár ismer legalább három olyan dilettánst, aki neki címzett dicsérő Fábry-levelet lobogtatva járja a szerkesztőségeket. Az Irodalmi Szemle még ma is havonta kap förtelmes írásokat Fábry csalhatatlan, s persze bekeretezett ’’értékítéletére” való hivatkozással. Az az Irodalmi Szemle, amelynek névadója, útra bocsátója Fábry Zoltán volt, s maradt haláláig főmunkatársa (Gál Sándor). 4. Azokról beszéltem, akik Fábryban a mai napig kritikust, irodalmi esszéistát, esztétát látnak. Akik a (nemzeti) kisebbségi messianizmus hatásos propagandaeszközeként láttatják az irodalmat, mert tehetségük soha nem éri be ambíciójukat, mely a tisztességes közepességnél magasabbra, de jóval kevesebbre irányul. Akiknél az írás nem saját belső rendteremtésüket célozza, hanem közösségi szerepüket van hivatva erősíteni — nem lelki egyensúlyt tehát, hanem a mártíromságot. Akik virágnyelven írott példabeszédeket tálalnak szépirodalomként. Akik a fetisizált valóságot keresik az irodalomban, s ezt ismerik el Igazságként. Akik meglovagolják a sovinizmus szemből és a félelemérzet hátulról támadó hullámait. Akik oldalakon és órák hosszán át képesek egyetlen épkézláb gondolat nélkül, de jelentőségteljességet mímelve írni és beszélni, s ebből látszólagos s épp ezért fölöttébb múlandó írói tőkét kovácsolni. Azokról beszéltem, akik Fábryval takaróznak. És azt mondtam, hogy Fábryt is be kéne már takarni. El kell olvasni, mit és hogy dicsér Fábry az ötvenes években, s rögvest kiderül, hogy az a ’’nyolcak” (de legalábbis négyük) antológiás lírájára semmilyen pozitív hatással nem lehetett. Igaz, hogy aztán megdicsérte őket és kiállt mellettük, de ennek a gesztusnak csupán irodalompolitikai jelentősége volt. Sajnos — és ezt nagyon szeretném másképp
