Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Hizsnyai Zoltán: Epeömlengés és egyéb ingóságok (esszé)

Epeömlengés és egyéb ingóságok

Ferenc volt, akit Fónod Zoltán illetett ezzel a jelzővel egy vita során, még valamikor 1990-ben. Aztán a jobbomon ülő Csanda Gáborra ragadt át — no, nem Kulcsár Feriről, hanem megint Főnödről. Aztán elkaptam én is, pedig óvakodtam. Nem is csoda: egy egész nyeglestg-felhő tornyosul már fölöttem, s még egyre gyűlik. Én Tőzsértől kasszíroztam be először, aztán szóban megkaptam többektől, és most Gál Sándortól, újra írásban. Nem tudom, miért hiszik azt, hogy én ellenállóbb vagyok e vírussal szemben. Mindenesetre várom a következő dózist. (Nem akarom itt menedzselni, de szegény főszerkesztőnk már nagyon kínosan érzi magát közöttünk... Azt állítja, a Fábry Napok után bőven lesz rá ok: tüsszentsék már rá szerencsétlenre, legalább szóban.)

Szóval szépen, kiszámíthatóan ismétlődnek a dolgok. Itt van például a Fábry tisztességét érintő enyhe kitételem. Ezt minden vitapartnerem kötelességének érzi kiforgatni. Tőzsér idézi a viszonylagot (a kevéssé csípőst nem!), aztán hat sorral lejjebb azt állítja, tisztességtelent mondok. Gál Sándor, a hagyományhoz hűen, szintén elhagyja enyhe jelzőm enyhítő jelzőjét, és miután idézi a viszonylagot, már négy sorral lejjebb bevezeti saját csúsztatott találmányát, a látszólagos tisztességet. Mi több—s ez már a saját leleménye — a fönti fogalmakat egy tekeréssel irodalmunk egészét érintő vádként adja a számba. Ehhez — azon kívül, hogy bizonyíthatatlannak látom ezen vád tőlem való eredeztetését — a következőket tartom szükségesnek hozzátenni:

—Irodalmunk nem fizikai személy, ezért tisztessége sem látszólagos, sem viszonylagos nem lehet.

— Amennyiben Gál Sándor irodalmunk alkotóinak összességére gondol, vegye tudomásul, hogy — bármily furcsa is ez a számára — én nem vagyok ő, nem ugyanarra a rugóra jár az agyunk, én képtelen vagyok összességekben, csoportokban, tömegekben gondolkodni, erre nem is törekszem, épp ezért nem követek el olyan baklövést, hogy bárki értetlenségét vagy célzatos ferdítését kollektív politikai magatartásformának, képzelném. Még kevésbé vonatkoztatnám ezt valamely konkrét politikai erőre. De ha valaha is ilyen ferde képzetem támadna, azt a pártot — nemzetközi helyzet ide, felkavart Európa oda

— meg is nevezném. Méghozzá félreérthetetlenül. (Persze, soha sem elferdíthetetlenül!)

Mindemellett fenntartom magamnak a jogot a saját gondolkodásmódomból adódó

baklövésekre. De hogy a mások logikája szerinti önkényes értelmezésekért én vállaljak felelősséget, azt már nem! Még akkor sem, ha — Gál Sándor ’’megfogalmazása” szerint

— magatartás (stb.) -formám sok rokonságot mutat azzal a politikai magatartásformával, amely unos-untalan le kíván számolni valakivel és valamivel Hát, hogy a ménkűbe tagadhatnám meg azt a sok-sok vérséget egy ilyen mondat olvastán! Erre föl még a szelíden ironikus grétsys mosoly is jócskán megfonnyadna és a szervilitásából kivetkőzött Vágó önkívületi állapotban követelné a szegény rokon jogán eleddig elengedett tandíj maradéktalan leszámolását.

A vaskos nyelvi-logikai vétségek kipellengérezésének gyönyörűségéről e helyt mégis lemondwnÁ: (—én és a jó ízlés. így, megkülönböztetve!), és az olvasók játékszenvedélyét kijátszva a szerző ellen, felhívást intézünk (— én és a szarkazmus. Szintén megkülönböztetve!) lapunk olvasóihoz, hogy a fönt idézett mondattöredékben található két aranyérmes szarvashibát lőjék ki és küldjék el szerkesztőségünkbe. A helyes megfejtést beküldők között huszonkét különböző Gál Sándor-kötetet sorsolunk ki.

Most faroljunk vissza az írásmű közepéig, ahol is ezt olvashatjuk: ...a Fábryt elmarasztaló sorok mellett ott áll a háború utáni szlovákiai magyar irodalom egészének az asztal alá söprése is... — aztán idézet tőlem, majd több generációnyi antológiás—kötetes író felsorolása következik, akiknek — Gál Sándor olvasatában — az asztal alá söprés jutott osztályrészül — részemről.