Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - FÓNOD ZOLTÁN: Hová kell vinni a szerelmet? (tanulmány)
FONOD ZOLTÁN lenek lettek a „strázsák”. De nem vesztették értelmüket e jó művek, melyeknek értéke nem a múltat káderező ösztöneinktől függ, hanem az alkotás ma is reális, értelmezhető, kódolható értékeitől. Szólnunk kell arról a nagy hatású tanulmányról is, melyet Mécs László védelmében írt ezekben az években. Az életmű egészét tette mérlegre, elfogultság nélkül ( Vigyázzatok a nappalokra!, 1966). Mécs László levélben köszönte meg bátorságát, azt a tisztességet, mellyel a védelmére kelt. „ Te sohasem féltél senkitől” — írta elismerően Mécs László, s a „Robinson Szigetéről" (Pannonhalmáról) levelező költő egy pillanatra sem vonta kétségbe Fábry elvi megállapításait. Ebben a tanulmányban nem a „bűnbocsátó” Fábry lép elénk, hanem az a kritikus, aki tisztában van „védence” hibáival (ezeket néven is nevezi), a költészet és a valóság viszonylatában azonban az etikai normát tekintette mérvadónak, s ennek alapján szállt szembe a Mécset teljesen leíró drákói ítéletsémákkal. És megfogalmazta az íróknak, költőknek szóló figyelmeztetését is: „írók, költők: a nappalt vigyázzátok és vállaljátok! ...Legyetek a nappalok elkötelezettjei. ” Fábryról, a kritikusról a felszabadulás után először Turczel Lajos írt rendkívül elismerően (Kritika, és mű, 1956). „Az a legnagyobb érdeme, hogy csúcsokra törő izzó igényességét oda merte és oda tudta szelídíteni irodalmunk szerény adottságaihoz,... s meg tudta találni azt a hangot, alkalmazni tudta azt a mértéket, amely az adott pillanatban a legmegfelelőbb volt. ” Az Ember az embertelenségben című kötet utószavában Turczel elsődleges princípiumként „a vox humana, a humánum melletti elkötelezettséget” jelölte meg, mely az esztétikai princípiumot is megelőzi. (Azzal a kérdéssel, hogy az „etika esztétizálása”, az esztétikai elvek behatolása az etikába helyes-e, nem kívánunk foglalkozni. Nem új jelenségről van szó, s nem is kifogásolhatóról. „Az etikum és az esztétikum — írta Lukács György — még gondolati 'tisztaságában' is értelmes absztrakció, az élet valódi hatalmainak, valóban ható tendenciáinak fogalmi összefoglalása, és kettéválásuk, sőt olykor erőszakos szembeállításuk is a társadalmi lét követelményeként jelentkezhet. ”) Vitánk legfeljebb Turczel egy másik írásával (Vázlat Fábry Zoltán kritikusi portréjához), megállapításával lehet, amikor azt írja-, „az osztályharccal párosult vox humana esztétikai síkon nem bizonyult mindenkor biztos és helyes mércének, sokszor szektás túlzásokat eredményezett”. Nem a lényegmondanivalót kifogásoljuk, hanem a Fábry munkásságában fellelhető két magatartás-forma alkalmi összevonását ("osztályharccal párosult vox humana"). Osztályharcos időszakában ugyanis Fábry lényegében még az „Ady-szövetséget” is „szüneteltette”, így ezekben az években a vox humana is felejtődött. Ahogy a Fábry-monográfiámban (Megmozdult világban. 1987) erre már utaltam, a „vox humana” ugyan első éveitől jellemzi Fábry tevékenységét, ez a szemlélet azonban hangsúlyozott, az életmű szempontjából meghatározó szerepet csak a harmincas évek közepétől kapott. A fogalom kezdetben az antifasizmus erkölcsi realizmusaként jelentkezett.
