Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - FÓNOD ZOLTÁN: Hová kell vinni a szerelmet? (tanulmány)
Hová kell vinni a szerelmet? Tehát a vox humana helyét Fábry nem a művészi értékkategóriák között, hanem a politika mozgásterében jelölte ki. Értelmezésében csak a későbbi években „értékelődött át” a fogalom. Mindenképpen példaértékű viszont az az árnyalt és tárgyilagos megközelítés, ahogy — említett írásában — Turczel Lajos Fábry Zoltán munkásságát értékeli. A neves irodalomtudós az esszéíró Fábry rangját sem felejtette el méltatni. „Fábry a publicisztikai, politikai esszének azt a válfaját műveli, amelynek szépirodalmi értéke és gondolati-filozófiai súlya is kiemelkedően nagy. A Fábry-esszék szépirodalmi értékét a remek szerkezeti érzék, a dúsan árnyalt stílus, képgazdagság és lírai erő alapozza meg, gondolati-filozófiai értéküket pedig a problémák mélyére hatolás, a dialektikus összef üggés-meglátás és az impozáns érvelni tudás támasztja alá. ” Kell-e, szükséges-e ilyen súlyos egyéniségek és nyomós érvek, valamint elérhető, ellenőrizhető tényszerűségek után védelembe venni Fábry kritikusi munkásságát és „viszonylag tisztességes" életét?! Távol áll tőlünk, hogy vitába szálljunk a bornírt ostobaságokkal vagy az elvakult tájékozatlansággal. Megtisztelnénk, rangra emelnénk azokat a képtelenségeket, melyeket a közelmúltban (különböző sajtótermékekben) Fábryról szólva olvashattunk. A jelenséggel kívántunk foglalkozni, mert „sikk” lett „modernnek” lenni, s ezzel tagadni a múltbeli értékeket. Cui prodest? — Kinek használ?, tehettük fel az elmúlt hónapokban nem egyszer a kérdést, amikor „igazságtevés” címen nem a jövendőt, hanem a múltat akarták egyesek „újrarendezni”. Németh László írja valahol: „Egy néphez is sok múlt fabrikálható — de csak egy az, amelyik hozzátartozik;• amelyiktől ösztönzést, tanulságot és lelket meríthet. Jaj nekik, ha ebből kiforgatják. ” Vajon keressük-e, kutatjuk-e azt a múltat, mely hasonlít ránk?! A hagyomány nem mítosz, dicső múlt, vagy Augeiasz istállója, hanem kapaszkodó a holnapokhoz, erőforrás a sorsproblémák és a szétszóródás veszélyhelyzeteiben. A „hadonászók” nyilván ezt nem érzik — mit nekik a múlt! —, mert a hagyományt nem lehet „megtanulni”. „Akinek nincs tradíciója és szeretné, ha lenne, olyan mint a boldogtalan szerelmes” — idézi Esterházy Péter Wittgensteint és hozzáteszi: „akinek viszont van, de úgy tesz, mintha nem volna, mert nem veszi észre, az, okai legyenek számosak és fényesek, az nem reménytelen szerelmes, hanem ütődött. ” Nem hisszük, ezért nem is azonosulhatunk azzal a szándékkal, mely legszívesebben „romhalmaznak” tekintené szellemiségünk azon hajlé- kát/hajlokát, mely az elmúlt évtizedekben — legjobb alkotóink, művészeink munkássága révén — mégiscsak felépült. Azok, akik ma a ki-vagyiság gőgjével csípőből tüzelnek, jobbára fényévnyire vannak azok munkásságától, akiket megbélyegezgetnek. Az irodalom rangját óhajtva a kritika rangjáról sem volna szabad megfeledkezni! Mert Mucsának, perifériának ma már csak azok láthatják irodalmunkat, szellemiségünket, akik magukban hordják Mucsát is, és a perifériát is.
