Irodalmi Szemle, 1992

1992/6 - FÓNOD ZOLTÁN: Hová kell vinni a szerelmet? (tanulmány)

Hová kell vinni a szerelmet?

Fábry számára a „nyolcak” nemzedékének „vezérszólamát" Cselényi és Tőzsér jelentette. Cselényiről így írt: „Költőt köszönthetünk a javából!” A „távlatos" költő legfőbb erényének a „fiatalság sodró lendületét,... nyugtalan helykeresését, próbálkozását" tartotta. Az adottság legnagyobb veszedelmét pedig „az önmaga körének túl nem lépésében”, a „szükség erénnyé nagyításában" lám. A költő világgá tárulkozását nevezte provincializmust múlasztó adottságnak.

Tőzsér verseit „hangban, lendületben" fukarabbnak, puritánabbnak találta, azonban olyan költőt látott benne, aki „két lábon áll mondanivalója talaján. Rögös, kemény, megbízható, nyakas”. Más jellegzetességeiről sem feledkezik meg: „A mozdulatok hitele megragadó. És ez a világgá taszító menés-düh, ez a kemény markolás, simogatón, hogy el tud lágyulni a föld-, rög- és otthon hűségre! — így példázva azt a kettősséget, azt a pólus feszültséget, mely a költőt költővé teszi... Zsebében Ajnácskővel, mint egy fiatal parittyás Dávid áll szemben a Góliáttá tántorgó világgal”.

Simkó Tiborról úgy szólt, mint „formaművészről”, akinek (az antológiában közölt) verse „a magyar költészet legszebb Duna-vallomásait gazdagítjď. (Érdemes ezekre a megállapításokra odafigyelni azért is, mert

— állítólag — Fábrynak nincs stílusa!)

A prózairodalom képviselői közül a váratlan eredménynek örvendezve túldicsérte Szabó Béla két regényét (Marci, a csodakapus, A menyasszony). A novellairodalom első hajtásaival szemben viszont inkább a bíztatást tartotta indokoltnak, s azt a felismerést, hogy „a szlovákiai magyar író: minőségi író” s a kisebbségi író számára a minőség — létparancs. A több alkotó fantáziát sürgette. A „műfaji válság” könnyítő, felmentő hiedelmével szemben a novella titkait kutatta abban a tanulmányában, melyben először jelölte ki a kisebbségi magyar prózairodalom mezsgyeköveit (Az igényesség műfaja). Tolsztojt és Maupassant-t állítja példának egy olyan korszakban, amikor „példákért" általában a szovjet irodalom túlideologizált konyhájába jártak.

A „csinált regényekkel” és a „sematikus képletekkel” szemben később sem volt elnéző. A regényteljességet először Rácz Olivér művében (Megtudtam, hogy élsz) érte tetten. „Igazi szlovákiai magyar regénynek” mondta, lélekből lelkedzett „lett-regénynek”, az „eszmélés és eszméltetés könyvének”. Ez a kalkulus (a regény utolsó fejezetét leszámítva) azóta sem változott. „Zökkenésmentes és túláradás nélküli” volt számára Dobos László első prózaírói jelentkezése is (Messze voltak a csillagok). Dobosnál a „fegyelmezett lényegmondás” erényét dicsérte és az új téma felvetésének bátorságát. Az élmény és tanulság kicsengésében vélte felfedezni a regény távlatát. Jó szemmel vette észre a „formabontó”hatásokat, az „időben való kettős futtatás” kom pozíciós menetét, vagyis az asszociációk sorjázását és az idősíkok váltakozását.

Dobos regénye, prózairodalmunk korszerű formakeresésében, egyike volt az elsőknek. Az „őr a strázsán” megtisztelő ítélete (mellyel Fábry Dobos „monodrámáját” illette), mára már érvényét veszítette, mert értelmet