Irodalmi Szemle, 1992

1992/6 - FÓNOD ZOLTÁN: Hová kell vinni a szerelmet? (tanulmány)

FÓNOD ZOLTÁN

Gorkijt és Herzent idézte, azt az igazságot, hogy „egy nép élete nem alapulhat hazugságon”.

A magyar vers küldetéses szerepe kétségtelen volt számára. Nemcsak világirodalmi témákat idézett, hanem a hazai hagyományokra is figyelmeztetett: Mécs Lászlóra, Komlós Aladárra, Márai Sándorra, Merényi Gyulára, Vozári Dezsőre, Győry Dezsőre stb. A pártosságtól csöpögő versekről egyértelmű a véleménye: „kissé sok a békegalamb... a frázistalajról azonban alig egy-kettő lendül a magasba”. És az sem véletlen, hogy a kisebbségi magyar versgyártás akkori szörnyszülötteivel szemben egy teljességgel ismeretlen szerző négysoros versét találta a „legköltőibbnek”. Tévedései bizonyítására ezt sokszor a szemére vetették, érzésünk szerint azonban ez a túlzása inkább az akkori irodalmi közszellem elítélése.

Ötéves kisöcsém galambot rajzol.

Fehérre festi a tollát,

csőrét pirosra. Kenyeret majszol

s eléje rakja a morzsát.

Kora „frázisnyavalyáival” szemben elviselhetőbbnek tartotta ezt a „kisded” egyszerűséget, mint a lihegő versezeteket. Mert „költőink mondanivalójának nincs elég élményrealitása, mélységtartalma" — írta Harmadvirágzás című tanulmányában, 1954-ben. Évekkel később az Antise- matizmusban ezt így fogalmazta meg: „A sematizmus végső fokon a költészet amoralitása... a felületesség közönyt és hazugságot könnyít, és kiszolgálást, prostitúciót szentesít”. A dogmatizmusról így vélekedett: „A dogma az ószövetségi láthatatlan, kegyetlen Isten. A dogmának nincsenek Jézusai, Húsz Jánosai, ...nincs vértanúja... Ahol csak igenelni lehet és szabad, ott eltűnik, kiűzetik a gondolkodás első rezdülése, ősi ikerpárja: a csodálkozás és a kétely. ” A saját kritikai hitelét sem volt rest minősíteni: „Nincs nagyobb tévedés a kritikus tévedésénél... Épp, mert tévedtem, és mert tévesztettem, nem szabad többé tévednem és tévesztenem. Latra mért szavak nem időzíthetnek bűnt, így nem szállíthatnak bűnbakot.”

A Kevesebb verset — több költészetet című tanulmányában is jó érzékkel veszi észre a politikai és egyéb aktualitásokkal túlzsúfolt alkalmi verseket, s megkülönbözteti ezektől az „ezernyi kis magyar tragédiával” foglalkozó lírát (pl. Gyurcsót). Egy másik költőnél (Ozsvaldnál) az élmény mindenhatóságát dicséri. A frázishínár folyamatos veszélyével szemben Paul Valéryt idézi: „Szorgalommal keresni azt, amit csak a véletlen útján lehet megtalálni”.

Az egyéni adottságokon, másfajta versélményen kívül talán ezek az „intések” is impulzust jelentettek annak a nemzedéknek a számára, mely a „nyolcak” antológiájában (1958) megpróbált a sematizmustól eltérő úton járni. Rendkívül találóak azok a sorok, melyeket erről a nemzedékről írt. Ez a Turczel Lajos válogatta antológia azért lett „létdokumentum” Fábry számára, mert a „költészet anyanyelve” éhette. Hogy mennyire tekinthetők időt állónak Fábry akkori megállapításai, erre csak néhány példát szeretnénk felhozni.