Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - FÓNOD ZOLTÁN: Hová kell vinni a szerelmet? (tanulmány)
Hová kell vinni a szerelmet? hogy esztétika és erkölcs (szép és rút, jó és rossz) egymást feltételezve, gyakran egymást fedve jelentkeznek értékrendjében. Nem vitás, hogy haszonelvűségének mindig társadalmi indítékai, humanista, eszmei elvárásai voltak. A harmincas évek közepétől megcsappant kritikai munkássága, sürgetővé, meghatározóvá az antifasizmus témája vált számára. így csak 1948 decembere, a magyar szó szabaddá válása után érvényesíthette igazán annak a traumának az irodalomszemléleti következményeit, melyet az 1937-es szovjetunióbeli vérengzések és az 1945 és 1948 közötti totalista és a magyarságot sújtó csehszlovák hatalmi törekvések váltottak ki benne. Fábry ezekben az években, amikor az irányzatosság, a pártosság az irodalomkritika kánonjává vált, rendkívül határozottan lépett fel az irodalom tényleges funkciójának meghamisításával szemben. Tapintatával és kritikai szigorával lényegében ahhoz a „pedagógiai" szándékú kritikai felfogáshoz közelített, mely ezekben az években jószándékú ítéletalkotással próbálta segíteni az újrainduló irodalmi életet. Mondanivalójában azonban következetesen újraértékelődtek az esztétikai elvárások is. A kortárs Komlós Aladár írta róla a hatvanas évek végén, hogy Fábry Zoltán a „háborúban, polgári társadalomban, fasizmusban egyaránt ugyanazt az embertelenséget gyűlölte... egy ingadozást nem ismerő erkölcsi erő szolgálatában ” állt. „Esztétikai ítélete olykor tévedhetett (bár főképp egyik utolsó kötetében, a Harmadvirágzásban bebizonyult, hogy finom esztétikai érzéke van), erkölcsi ítélete soha. S mivel politikai magatartását is a morális indulat iránytűje vezeti, sosem volt egyetlen szava, amelyre ne gondolhatna emelt fővel.” Esztétikai és erkölcsi ítélete erényeként említhetjük, hogy minden túlzása, egyoldalúsága ellenére ma is elfogadható az az ítélet, melyet a két világháború közötti évek alkotóiról (Mécs, Győry, Forbáth, Egri, Darkó, Neubauer stb.) mondott, s pontos az az értékítélet is, melyet később a „harmadvirágzás” irodalmáról fogalmazott meg. Az „érted haragszom, nem ellened” gondolattal jellemezhetnénk az ötvenes években felújított kritikusi tevékenységét. A hangsúly — a harmincas évek elején jelentkező kirekesztő szemlélettel szemben — a témáról a mívességre, a minőségi irodalom igényére helyeződött át. Odafigyelt az első évek sematikus irodalmi „dadogásaira” is, nyesegette a vadhajtásokat. Kritikájával ezekben az években gyakran megesett, hogy (Karinthy novellája bölcs analógiáját említve) akkor is Barabbást értettek, amikor Krisztust mondott. A korszellemmel perlekedve ugyanis egyértelműen elutasító volt a zsdánovi kultúrpolitika elvárásaival szemben. Könyörtelen nyíltsággal szólt „a hála és hűség túlcsorduló énekeiről” (Szabó Béla regényével kapcsolatban), s a divattá vált kulákábrázolás lehetetlenségét a „ponyvaszerű szokványképzet” ítéletével minősítette elfogadhatatlannak. S tette mindezt olyan időben, amikor tájainkon nagykanállal mérték az osztályharcot. A próza egykorú tévútjával szemben
