Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - FRANTIŠEK MIKO: Stíluskereszteződés a barokk költészetben (tanulmány)
FRANTIŠEK MIKO érvénye, a vallás újból a társadalom vezérlő szellemi princípiumává kívánt válni, s ilyen szerepét el is fogadták. Vallási viszonylatokban a barokkot a reformáció ellenhatásaként emlegetik, s mint a katolikus egyház ellenrefor- mációs törekvését tartják számon, melynek célja az elvesztett pozíciók visszaszerzése és a vallásosság megszilárdítása, főképpen a vallási liberalizmussal szemben. A reneszánsz törekvéseit, bizonyos megfelelésekben szemlélve, mint az ember függetlenségét hirdető reneszánsz gondolatiság megnyilvánulását értelmezhetjük. Ezzel szemben a barokkot —kettőségét egyetlen közös nevezőre hozva — mint az ember isteni függőségének visszaállítását fogjuk fel. S következésképpen az ember az egyház, a társadalom, az állam, társadalmi rendszer, s egyáltalán minden fajta felsőbbség alárendeltje, mint ahogy ezzel a felsorolt intézmények fenntartás nélkül egyetértettek. A barokk efféle jellemzése a múltban és a jelenben egyaránt negatív értékelésként hatott és hat. Az utóbbi fél évszázadban felmerülő s a barokk rehabilitálását célzó elgondolások a barokk művészi eredményeként könyvelik el, hogy az irodalmat újfajta érzékletességgel gazdagította, s egyedi érzékenységű kifejezésanyagát, érzékiségét, mozgalmasságát, érzelmi telítettségét, díszítettségét, pompakedvelését, felfokozott képzeletiségét, a túlzást és festőiséget stb. említik. Nem lenne helyes azonban, ha elfogadva a következményeket megtagadnánk a kiváltó okot. A barokk kifejezés idioszinkráziájával együtt rehabilitálnunk kell az ember függőségének barokk képzetét is, mivel a kettő egymással szoros kapcsolatban van. Napjaink antropológiai áramlatai közepette természetesen eléggé körülményesnek tűnik a barokk „függőség” igazolása, vagy egyáltalán akárcsak részlegesen is pozitív értékelése. Csakhogy az előbbi állításnak a közvetlen esztétikai tapasztalat ellentmond, az tényszerűen és teljes mértékben elfogadja a barokk művészet és irodalom művészi jellegét. Egyszóval a ma embere is a barokkban valami lényegileg hozzá közel állót fedez fel, s nemcsak érzéki síkban, hanem a mélyebb jelentésekben is. Soroljuk fel még egyszer a barokk általános eszmei jellemzőit. A reneszánsz megszüntette az ember szférájának zártságát, a föld-ég dualizmusát, a Menny és a Pokol térbeli, fizikai kijelöltségét, vagyis megteremtette a végtelen és egységes világegyetem képzetét. Az isten már nem hatott közvetlen valóságként, eltűnt a kozmoszból, időbeli, térbeli és fizikai értelemben egyaránt „beláthatatlanná” vált. Ha az ember így (főképpen a geocentrikus felfogás összeomlása folyamányaként) fel is adta kiváltságos helyzetét a világegyetemben, s annak jelentéktelen, mellőzhető részecskéjévé zsugorodott, kellőképpen értékelendő tény, hogy ezáltal — a mennyei szféra közvetlenségének felfüggesztésével s a világegyetemnek a térbeli és időbeli beláthatatlanságig bővítésével — felszabadult a szoros, valamennyi sajátosságát abszolút módon meghatározó isteni kötöttség alól.
