Irodalmi Szemle, 1992

1992/6 - FRANTIŠEK MIKO: Stíluskereszteződés a barokk költészetben (tanulmány)

Stíluskereszteződés a barokk költészetben

A reneszánsz — s vallási vonatkozásban bizonyos mértékben a reformáció — az európai kultúra történetét az ember autonómiájának foglamával gazdagította.

Csakhogy a függetlenség és a szabadság légköre, ha következetesen végiggondoljuk, mégiscsak túlságosan „erős” ahhoz, hogy a hozzá nem szokott, gyenge, s csupáncsak társadalmi lényként létező ember tartósan el tudná viselni, vállalná és megtarthatná. Az individualizmus a lehetőségek, kezdeményezés, lendület, optimizmus és magabiztosság magaslatainak ajzó varázslatából merít, de vannak szélsőséges negatív velejárói is, elviselhetetlen helyzetek, sajátos egyedülvalósága, az egyedüllét és önzés, fennhéjazás és durvaság, gőg, önfejűség, mindennek a megvetése, gyűlölet, erőszakosság és felelőtlenség vagy végül a gaztett. Az individualista tekintetnélküliség konfliktushoz, bomlasztáshoz, erőszakhoz és háborúhoz vezet. Az ember autonómiáját jelentik ezek a „vadhajtások” is. A negatív következmények nem változtatják semmivé az autonóm törekvések haladó jellegét, viszont fordított értelemben ez nem érvényes.

A fejlődés persze nem az arany középutat követi, a haladás elemei a pólusokon születnek. Egyfajta elv uralma alól tagadásával szabadulhatunk csak. S így keressük a tulajdonképpeni megnyugvást is, s gyakran — legalábbis látszólag — csak az utóbbit.

A reneszánsz és posztreneszánsz tapasztalat az emberi függetlenségben rejlő kettősséggel kapcsolatban, valamint a XVI. és XVII. század társadalmi viszonyainak alakulása egyfajta csalódást, fáradtságot, lemondást vált ki. A „fellázadt ember”, a „tékozló fiú” a kötöttség, védettség, megbújás igényét érzi, lemond kizárólagosságáról, aláveti magát, elfogadja a függőségét, parány voltát és semmiségét/12^

Bár igaz ugyan, hogy a barokkra jellemző az egyháznak régi állásait visszaszerzendő hatalmi törekvése, nem tagadhatjuk a kor embere antropológiai helyzetének megoldásában vállalt pozitív szerepét sem. Jogos természetesen az a kérdés is, vajon mennyire állandó érvényű a barokk válaszadás, s hogy egyenértékű-e a reneszánsz emberközpontúságával. Ha ugyanis a múltban kevés pozitívumát ismertük el a barokknak, hiba lenne védelmi szempontokból a mérleg másik oldalán többet tudni be, mint amennyit érdemel. A barokknak „joga van” viszonylagos érdemei elismerésére, de a viszonylagosság sosem jelenthet elvtelenséget, hanem csupán korlátozást és függőséget, amelyben jelentőségének megfelelően értékeljük az ember antropológiai státusának összefüggéseiben az abszolút elemet. Az ember társadalmi lény — és egyedi is. Az ember egyediség — és társadalmi lény.

Döntő érv eközben, hogy az ember igényli a „választ”/13 S nem hallgathatjuk el azt a tényt, hogy a reneszánsz sem kínált örök érvényű megoldást, bár jelentős, kiaknázatlan fejlődési tartalékkal rendelkezett. A kérdés tehát a fejlődésnek pólustól az ellenpólusig történő mozgását érinti, amelyben mindkét szélső helyzet, bár csak ideiglenes, de szükségszerű, s