Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - FRANTIŠEK MIKO: Stíluskereszteződés a barokk költészetben (tanulmány)
Stíluskereszteződés a barokk költészetben A vallásos stílus fő műfajai és a szónoklat közti különbség tehát abban áll, hogy az előbbiekben a hívő a heteronóm viszonynak szubjektuma, az utóbbiban pedig pátiense, objektum. A viszonyulást természetesen a szöveg szempontjából kell értékelnünk. Az imádságban vagy más liturgikus szövegben (a vallásos énekben is) rendszerint a függőség elfogadása, átélése, érzékelése érvényesül, a szónoklat viszont a függőséget „végrehajtja”. Az imádságban a függést elfogadó pátiens, a szónoklatban a függőség ágense lép fel. S bár a kétfajta szöveg e vonatkozásban ellentétes, a függőség fogalma a funkció és kifejezés síkjában mindkettőt egyazon struktúrában egyesíti. A vallásos kifejezés kétsarkú, objektív „kényszerjellegű” pólusa (a szónoklat kényszerítő operativitása) és szubjektív „elfogadó” pólusa van (az elfogadás szubjektív kifejezése, az elfogadás operatív kifejezése). S a kifejezőség-expresszivitás ily nemű modellje épp a barokk irodalom szerkezeti stílusmintáját jelenti. A kifejtett tétel orvén merül fel, vajon beszélhetünk-e a szónoki stílus válfajaként jelentkező hitszónoki stílusról is. Létezésére vallana a hitszónoklat retorikáját tárgyaló középkori „szakirodalom”. Véleményünk szerint azonban, ha a közlő és a címzett közti egyoldalú viszony meghatározóan határolja el a vallásos stílust a beszélt nyelvi stílustól, a szónoki stílusra nézve is ugyanez érvényes. Csupán a kifejezés idézett sarkítottsága teszi a vallásos stílusban a dolgok állását más stílusokkal szemben bonyolultabbá. A hitszónoklat stílusának a szónoklat egyéb műfajaival közös jegyei is lehetnek, pl. mindkettő retorikai jellegű, a strukturális stílusbesorolást azonban mélyebben fekvő tényezők döntik el, elsősorban a vázolt függőségi viszony. A hitszónoklat műfajában a retorikus elemeket az egyoldalú függőség mélyebb indíttatású, a hitszónoklatot a többi vallásos műfajjal azonos stílusba foglaló háttere uralja. Ismételjük tehát: a heteronóm függőség a vallásos stílus belső, leválaszt- hatatlan jellemzője, amely az alapvető kommunikatív helyzetek ily nemű válfaját, valamint a nyelv és a téma síkjában is követhető sajátosságát tükrözi. S a heteronómia mint kifejező jelleg a kifejezés szociativitásának körzetébe tartozik. Az expresszív kategóriák rendszerében mindenkor a sajátság pozitív pólusát vesszük alapul, ez esetben tehát a kifejezés „autonóm” jellegét, vagyis azokat a sajátságokat, amelyekben tükröződik a címzett önállósága a közlővel szemben. A sajátság negatív pólusát képviseli a kifejezés „függőség-jellege”. De térjünk vissza még a műfaji helyzet tisztázására. Mivelhogy a stílus elsődlegesen a vallásos kommunikációban valósan résztvevő hívő érdekét hivatott szolgálni, az imádságokat és szertartási műfajokat kell benne központúnak minősítenünk. A prédikáció ilyen összefüggésben másodlagos De egyes korszakokban és irányzatokban (pl. a reformációban s a reformáció nyomdokait követő barokkban) a hitszónoklat, az egyházi beszéd a középpontba nyomul, s a legfontosabb műfajjá alakulhat/6^ Ennek azonban az a folyománya, hogy a vallásosság súlypontja a szubjektív.
