Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - FRANTIŠEK MIKO: Stíluskereszteződés a barokk költészetben (tanulmány)
FRANTIŠEK MIKO „vegytiszta”. Mindezt azonban úgy kell szemlélnünk, mint az eljárásmódok szövegbeli együttélésének a következményét, amely nem mond ellent annak — amint azt empirikusan kimutattuk —, hogy a szövegben alapvető funkciós oppozíciókként léteznek. Tételünket később részletesebb elemzéssel is igazoljuk. A költemény műfajiságának meghatározásában két kifejező-expresszív viszonylatból indulunk ki: a műnek az egész szöveget átható vallásos jellegéből, valamint a szövegközlő nyíltan irányzatos, pragmatikusan elkötelezett „operatív” magatartásából. A szerző ugyanis kifejezett állhatatossággal törekszik arra, hogy az olvasót meggyőzze, bizonyos vallási tételek elfogadására és vallásos magatartásra és cselekvésre késztesse. A közlő szubjektumra tehát jellemző, hogy a szellemiség és a vallás dolgaiban különösképpen érdekelt, pap vagy rektor/“^ Amint látjuk, ez esetben is fennáll az opperativitás-ikonikusság alapvető expresszív oppozíció sajátosságainak szembenállása. S a poéma műfaji mineműségéért folytatott „viszályukban” az lesz a döntő érv, hogy milyen fokú a közlő szubjektum érdekeltsége a „szövegen kívüli dolgokban”. Meg kell állapítanunk, vajon a közlő alanynak a szerző által a szövegben stilizált magatartása belefér-e a „képbe”, az ábrázolásba, vagyis ikonikusságba, más szóval: hogy a költői szándék a szövegbeli, lírai szubjektum egyfajta viszonyulásának „szenvtelen” ábrázolása-e csupán, vagy pedig a lírai szubjektumot elsődlegesen az olvasónak, hallgatónak — a hívőnek — a hitbeliekben való részvétele érdekli, azaz vajon a szövegbeli szubjektum vallásos énként viselkedik-e. Végül is így arról kell döntenünk, hogy a költemény operatív vagy ikonikus, azaz integráltan esztétikai vezérlésű-e vagy pedig a kétféle vonalvezetés, irányultság együttélésével kell számolnunk. A tétel, amint kivehetjük, a barokk expresszivitás szerkezetének lényegét érinti. S megválaszolásában a múltban a barokk irodalmat kizárólagosan vallásbeli intézménynek avagy teljességében szépirodalmi jellegűnek minősítő, tehát diametrálisan szembenálló vélemények ütköztek. Újabban, tudjuk, az utóbbi elgondolás terjed. Vizsgálatunkban a stílusnak általunk képviselt felfogását követjük, illetve a tételt először következetesen a szöveg szintjén fogalmazzuk meg, mégpedig a szöveg homogén szerkezetét tükröz^ jelöléssel, vagyis az expresszív kategóriák rendszerének, a szerkezetek kifejező értékének nyelvében. A kísérlet által elméletünk teherbírása is lemérhető. Fenti tételünk azonban nem jelenti a külső (szociális, kommunikatív) irodalmi tényezők mellőzését, s a barokk irodalmi mű értelmezésében ugyancsak hivatkozunk majd a „mélységi” tényezőkre is, a megfelelő lélektani és filozófiai háttérre. Elemzésünkben, amint az előbbiekből kitűnik, foglalkoznunk kell a nyelv vallási indíttatású használatának kérdéskörével, tulajdonképpen az ún. vallásos stílussal. A stilisztika mind ez ideig e kérdéskört, talán ideológiai
