Irodalmi Szemle, 1992

1992/6 - FRANTIŠEK MIKO: Stíluskereszteződés a barokk költészetben (tanulmány)

Stíluskereszteződés a barokk költészetben

okokból is, vagy még inkább azért, mivelhogy a kommunikáció e fajtáját nem minősítette sajátosnak, és a vallásos műfajok elhelyezhetők az ismert stílusosztályozáson belül is, nagymértékben elhanyagolta. A vallásos ének lírai jellegű, a hitszónoklat a szónoki stílus kategóriájába sorolható, a passiójáték a dráma válfaja, s a maradék, az imádságok és egyéb rituális szövegek némi fenntartással ugyan, de mind a szépirodalmi stílusba foglalhatók, miközben a művészi érték kérdése egyik esetben sem változtat a dolgok lényegén.

Az imádságokat és rituálsi szövegeket illetően azonban, amelyek osztályozása eléggé körülményesnek mutatkozott, a vallásos stílus kérdését nem iktathatjuk ki. Ezek a műfajok ugyanis a vallásos kommunikáció alapvető formáit képviselik. Az esztétikai ugyan főleg a rituális szövegeknek obiigát, de semmiképpen sem meghatározó összetevője. A vallás szférájában mindenekelőtt a hívő (vagy a hívőt képviselő pap) közlekedéséről van szó Istennel. E kommunikáció pedig elsődlegesen operatív vezérlésű kifejező sajátságokra támaszkodik: operativitás, jelentés, értékelés, felszólítás, valamint a szubjektívnak és a kifejezés szociatív jellegének az előbbiekkel társuló mozzanatai (a szubjektivitás a szövegben a hívőt, a szociativitás az istent jelölendő).

A nyelv operatív használatának alapvető formája minden nyelvben a beszélt nyelvi stílus. A vallásos stílus e viszonylatban nem elsődleges, de legalábbis a kifejezés mélyszerkezeti indíttatásában a beszélt nyelvi stílus egyfajta változatának tarthatjuk.

Sajátos jellegét három tényező biztosítja. A szövegközlő és a címzett közti viszonyt a vallásos kapcsolatban szélsőséges alá- és fölérendeltség jellemzi. A közlő, a hívő abszolút függőségi viszonyban áll a címzettel, a Mindenható, Mindentudó és mindenütt jelenlevő Istennel. A közlő, a „hírforrás” eszerint tökéletlen, gyenge lény, vétkes és bűneit bánó, szófogadó gyermeke az erős, szigorú, okos, igazságos és megbocsátó címzettnek. Az expediens ekképpen a címzettnek csak imádója lehet (az imádságos és rituális szövegek dicsőítő és értékelő jellegűek) vagy hozzá kéréssel járuló (a szövegek felszólító jellegűek).

A vallásos közlemény tárgyát az ember lényegi érdekének minősített dolgok képezik: társadalmi státusa (megfelelő társadalmi kapcsolat, társadalmi normák elismerése, kötelességek és feladatok teljesítése); egyedi, egyéni (lelki egyensúlya, pszichikai higiéniája, önmaga iránti gondoskodás) és metafizikus mivolta (születésének és halálának képzetköre, a természet, világegyetem s általában a létezés lényegének felfogása). A meghatározó ezek közül ez egyedi, a vallás valójában épp az ember legbensőségesebb valójának „gondja”. Az ütközést pedig pszichikai gyengesége és az ütközések által kiváltott vagy pszichikai létét ilyen indíttatásból befolyásoló társadalmi-metafizikai konfliktusok képezik. A konfliktusok lélektani következményeként jelenik meg mint múló vagy állandósuló feszültségkeltés forrása a bűntudat. A vallásos érzelmek világát a vétkesség, megbánás, irgalom, megbocsátás, megbékélés és szeretet szubjektív érzete uralja. A