Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - JIŘÍ KOLÁŘ: Mindennapi komédia (versciklus)
JIŔÍ KOLÁR úgy éreztem, túl vagyok időn és téren... valaki sietve jött utánam. Nyomott csendű délután volt. Az ablakokban semmi hang, az égen semmi felhő. Síri csönd honolt az utcán, csak azok a kopogó cipők a hátam mögött! Nem mertem hátranézni. Egy készruhaüzlet kirakata előtt végre megálltam. A divatbábuk rám mosolyogtak s a kirakat közepébe akasztott fényképen egy fiatal bányász épp a szén testébe vágta fúróját. A kirakat üvegébe megláttam az üldözőmet. Fehérvirágos fekete ruha volt rajta, hasán erősen megfeszült. Mikor végre el tudtam szakadni tükörképétől... még az utca végén is hallottam rikácsolását: — S ha én nem, hát ő majd bosszút áll! — s ahogy az előbb a férfi az arcára, úgy mutatott most a nő a terhes hasára. Úgy éreztem, túl vagyok... Azt hittem, megfojtom azt a férfit, de ő erősen lefogott, s a szerelemről kiabált valamit, s arról, hogy szerethetném-e őt vajon. Aztán lerogyott egy padra, s arcát kezébe temetve sírni kezdett. Meg akartam vigasztalni, de már nem volt rá idő. Te már épp szálltál le a vonatról. A férfi megfogta a kezem, csókolgatta s azt mondta, hogy az életét is fel tudná áldozni értem. Te meg, mikor az arcom csókra tartottam eléd, nem ismertél meg, nem baj — te gyilkosok gyilkosa! —, megfulladok a nevetéstől! (II) Te nekem ne mondj semmit, soha! Érted? Soha! Hidd el és értsd meg. Én most ők vagyok, és azt se kérdezd soha, hogy mit akarok megint tőled: azt, hogy ne ismerj, hogy ne szólj hozzám, ha százszor úgy van is, hogy nem tehetsz másként, nekem ott a két gyerek s anyám,
