Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - KÁLNÁSSY TIBOR: Posztmodernizmus és vizuális költészet (tanulmány)
KÁLNÁSSY TIBOR mert „ideaművészetként" lehetőséget biztosított elvont tartalmak kifejezésére (Hegyi Loránd, 1983, 248.). Mármost felmerülhet a kérdés, miért éppen a vizuális költészetnek van nagy szerepe az új szenzibilitás (Hegyi Loránd) művészeti megszólaltatásában és alkalmazásában. Először is azért, mert a vizuális költészet önmagában is „szintetikus művészetet indukál; másodszor azért, mert a két kód egyvelege, ötvözése legalább kétszintű információközlést tesz lehetővé; harmadszor azért, mert az olvasót (befogadót) az effajta közlésmód nagyobb aktivitásra készteti. A posztmodern szöveg úgynevezett multiplex (átkapcsolásos) csatornákon keresztül közvetít esztétikai értékeket a vizuális költészet esetében az egyik csatornát például a képzőművészeti kód, a másikat a verbális kód képezheti; fontos szempont itt továbbá, hogy a struktúra helyett a processzualitás részesedik előnyben, azaz a mű nem úgy érdekes, mint egységes, homogén struktúra, hanem mint az alkotás folyamatát, generálását is magába foglaló organizmus, vagyis a szerző valamiképpen magyarázza is a műalkotás létrejöttét (ezért a posztmodernizmus egyik kiindulópontja André Gide Pénzhamisítók című műve). Az elmondottakat mindjárt idézettel is illusztrálhatjuk! Zend Róbert Portrék című ciklusa elé magyarázatot is illesztett, amelyből megtudjuk, hogy a „konkrét vers” régi törekvése a plaszticitásra vágyó szavak emberének. A vers azonban nem konkrét forma, hanem egy absztrakt fogalomnak a tudatban visszatükrözött formája. Az önhermeneutika tovább folytatódik: a portréknak két összetevőjük van: a „hogyan" és a „mi”. A „mi” a rejtettebb mondanivalót, talán helyesebben az értelmet rögzíti, de az csak szavakból, mondatokból, félszavakból, félmondatokból épül fel. S itt most már érdemes a művészt szó szerint idézni: Mondatok, szavak, amiket az illetők valóban mondtak. Mondatok, szavak, amiket az illetők sosem mondtak, de összefoglalják azt, amit mondtak. Mondatok, szavak, amiket az illetők sosem mondtak és sosem fognak mondani, de bennünk vannak kimondatlanul. Mondatok, szavak, amiket én mondok az illetőkről. Mondatok, szavak, amiknek értelme nem, de hangzása jellemzi az illetőket. És a félszavak, félmondatok, befejezetlenségek, töredékek? Ha érthető valami a kezdete vagy a vége nélkül, minek kezdeni vagy végezni? És találkozásaik nem töredékesek? Valami mindig megzavarja őket, egy véletlenül betoppanó másvalaki, egy program, ami pontosan kezdődik, ellentétes akaratok, közbejött események, saját asszociációnk. Ilyen befejezetlenségekből áll jellemünk és életünk is. Természetesen a „hogyan" és a „mi” szorosan összefügg e portrékban, és a kettő együtt adja ezeknek az absztrakt-konkrét versportréknak harmonikus, szubjektív hitelességét (Zend Róbert Versek, képversek. Párizs 1988, 8.). Ismétlem: az önhermeneutika egyik sajátossága a posztmodern művészetnek; a költő, író nem csinál titkot az alkotás létrejöttének körülményeiből, saját kódrendszeréből (azaz nem úgy tesz, mint ahogy a modernizmus virágkorában tettek), hanem igyekszik felfedni a műalkotás mibenlétét, értelmét. Továbbá: az idézőjeles írásmód szintén a posztmodrn kifejezésmód
