Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - KÁLNÁSSY TIBOR: Posztmodernizmus és vizuális költészet (tanulmány)
Posztmodernizmus és vizuális költészet egyik velejárója, de nem mindig szó szerint vett idézésről van szó, sokszor inkább az idézés mímelése a fontos. A posztmodernista törekvések tendenciái közül még két tényezőt szükséges megemlítenünk: az egyik az, hogy ez az alkotásmód előtérbe helyezi az intertextualitást és a metaszövegszerűséget; ennek következtében az írásművészet szó szerinti vagy mímelt idézetekre épül, azaz mintha idegen hangokból, utánzásokból jönne létre, a nyelvi megnyilatkozásokat mintha idézőjelek kísérnék. Az idézőjelek szemiotikája a posztmodern szöveg egyik kulcsproblémája (Žmegač, 1989, 179-80.). A másik kérdés az, miért beszélünk egyáltalán nyelvi idézetekről a vizuális költészettel kapcsolatosan. Egyszerűen azért, mert az idézőjeles, intertextuális kódolás érinti a vers nem verbális megszerkesztettségét is, általában csak ennek tudatában közelíthető meg a költemény értelme. S minthogy az alkotás exoterikus üzeneteket tartalmaz, alkalmasint szinteket lehet feltételezni a dekódolás során: 1. az első szint a naiv befogadó műveltségszintjén sugároz ki jelentéseket; 2. a második szint történetesen egy valamivel műveltebb olvasóréteg számára is közérthető; 3- a harmadik szintet a mind irodalmilag, mind képzőművészetileg igen fejlett és művelt befogadó élvezi. Vegyük hát kézbe elsőként Papp Tibor Vendégszövegek 2, 3 című kötetéből a Szóbálvány című ciklust vagy összefüggő képverssorozatot. Már a cím is sejteti a mitikus imádat és a koholt, hamis imádat közti kettősséget — azaz mindenekelőtt az exkluzív, patetikus, fennkölt hangnemű költészet avíttsága van itt pellengérre állítva. A magasztos, ünnepélyes költészet travesztiája, paródiája sejlik fel a fátyol és a nyelvi szöveg együtteséből, összhatásából. Igen, a parodikus, travesztikus alapállás dominál itt, mert hiszen a fátyol úgy ismert, mint a szentimentalitás, érzelgősség, az emocionalitás túltengésének szimbóluma, ámde Papp Tibor művében mindez a visszájára fordul, ironikus jelentést nyer. Ide kívánkozik két idézet: Nem arról van szó, hogy nem szabad eposzt vagy balladát írni — nem érdmes! Eposzérzékenységünk csökkenőben; élesebb lett viszont a szemünk — innen például a vizuális költészet térnyerése (Nagy Pál, 1987, 5.). S ugyanaz a szerző: Úgy tűnik, az irodalom legtöbb klasszikus műfaja: a vers, a novella, a regény, a színdarab visszaadja lelkét teremtőjének, a metafizikus gondolkodás sémái szerint élő és alkotó írónak. Tért hódít viszont a letűnt korok műfajainak eredményeit hasznosító, de a sémáknak kevésbé alárendelt textúra, szöveg, mely az audiovizuális kommunikációként felfogható új irodalom új formáinak (fonikus költészet, vetített szöveg stb.) nyelvi nyersanyaga (Nagy Pál, 1987, 5.). A költészetet illetően a magasztos költészet a paródiák célpontja: az ódikus, elégikus költészet például szintén hálás „nyelvi nyersanyaga” a travesztiák születésének; se szeri, se száma az antiódák, antielégiák egyre nagyobb térhódításának. Papp Tibor azonban inkább a sajátosan költői attitűdök (ódikus, elégikus, rapszodikus) töredékeit, szilánkjait építi be a „vendégszövegeibe”: szabályos verssorokkal, pontos rímekkel indít (a - a - a), de a
