Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Kulcsár Ferenc: Imádságok VII. (esszék)
Kulcsár Ferenc Mert úgy tetszett Istennek, hogy a benne lévő részek méretlen tömbje — melynek Totalitása csak Isten előtt világos Totalitás — az ’’embertelen” évezredek során bontsa ki önmaga belső lényegét: a fényt és a szellemet. A kérdésre feltett ilyen válasz sokakat hagy kielégítetlenül. Miért? Mert az élet minden pillanata tragédia és botrány: betegség, bosszú, gyilkolás, hazugság, igazságtalanság, szenvedés, halál; a történelem pedig gyalázatos háborúk láncolata. Mit is lehetne ellene vetni ennek a feltétlenül igaz megállapításnak? Hogyan lehetséges egy tökéletes teremtésben ennyi tökéletlenség? Hogyan lehet a legfelsőbb Jó műve a legalsóbb Rossz tere; a világosság miért merül sötétségbe? Ha születésünknél fogva valamennyien beavatottak vagyunk, akkor nemde igaznak kell lennie, hogy halálunknál fogva is valamennyien beavatottak vagyunk. De vajon mibe? A válasz végtelenül fontos: önnön legszemélyesebb és egyetlen értékünkbe, a saját életünkbe vagyunk beavatva. Mindenki külön-külön az önnön életébe. Tisztán kell látnom: nem az ember, hanem én születek, és nem az ember, hanem én halok meg. De azért születtem vajon, hogy meghaljak? Ez nyilvánvaló képtelenség. Hiszen egész életemet annak szenteltem, hogy tökéletesen törekedjem a tökéletességre. S a tökéletes felé való haladtomban haljak meg? Nem. Ez teljesen ellentmond a teremtés és a Teremtő tökéletességének. Kell, hogy Istennek terve és célja legyen a ’’halálommal”! Különben értelmetlen lett volna a születésem is — s ezáltal értelmetlen lenne maga a teremtés is. Nem gondolom, hogy a Teremtő ilyen öncélú játszadozó lenne. Ahhoz túl fenséges, isteni és kegyelemteljes mindaz, amit magamban és körülöttem észlelek. Ezért halálomnak csak egy okát, egyetlen célját tudom: hogy részese legyek a Tékozló Fiú, az Elveszett Bárány lázadásának jóvátételében, hogy segítsek a Teremtönek az anyag megtisztításában és legyőzésében, mely rabságba ejtette a Tékozló Fiú atyai jussát, azt a szellemi kincset, melyet ő az otthontól távol elherdált — idegenek, paráznák és szajhák között. Hogyan segíthet ebben a halálom? Bizonyára úgy, hogy életem során — ami egyben életem értelme is — létrehozzam magamban azt, ami bennem van, vagyis tökéletesítsem a bennem lévő lelket a szeretet ereje által, amit felismertem mint végtelen fontosságot; felismertem, mégpedig — ha nem is közvetlenül — az emberiség közös felismerése segítségével, abból a hatalmas szellemi tőkéből merítve, amit kultúrának mondunk. Nemcsak a buddhizmus, nemcsak a hinduizmus, nemcsak a végtelenbe kibomló evangéliumok, nemcsak a philopsophia prima, a ránk testált szent tudás, hanem a huszadik századi tudomány is vallja és sejti, hogy a lélek halhatatlan. E szerint új és új feladatok, programok elvégzése okán a lélek újra és újra testbe költözik, hogy más-más minőségben megtapasztalja az anyagban levés állapotát. De milyen célból? Nemde azért, hogy győzzön az anyag fölött? Hogy gondolat és tett tökéletesen egyesüljön a kegyelemben, s így ami fent van, ugyanaz legyen, mint ami lent? S mi más lehet e kegyelem, mint a megbocsátás végső tudása? Olyan minőségű megbocsátás, mely által a másik ember vétke megsemmisül. Jelenthetnek-e egyebet Jézusnak eme szavai: Mert ha az embernek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Novella. Ha azt mondják, akik előttetek járnak: "íme, a királyság az égben van”, akkor a madarak megfognak előzni titeket az égben. Ha azt mondják nektek, hogy a tengerben
