Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Kulcsár Ferenc: Imádságok VII. (esszék)
Imádságok VII. legtörékenyebbjének a kristályfala, s a támadt résen át a visszaömlő szenny elpusztít bennünket — talán menthetetlenül. A beszéd, a szó az embernek olyan világra szóló — s a különírás itt, most, tudatos — adománya, amely nélkül pillanatokon belül elpusztulna, mert nem tudná megszólítani és megszólaltatni a teremtést, s a csönd rettenete halálra szorítaná az életet, de — általa győzhet az életen, mert birtokába veheti a szellemi világot, s azon keresztül az őt fogva tartó anyagot is. Ha így van, akkor miért nem tette ezt már meg az ember? Mert vétkünk folytonos: elsősorban nem élünk, hanem visszaélünk a szavakkal. A szavakkal élni: az élet beismerése a Valóság felismerése által. A szavakkal visszaélni: tagadás, képzelgés és kétségbeesés. S hogy miért kétezer éve? Ezt mindannyian tudjuk: mert akkor, ott, a Gecse- máné-kertben s később a Kereszten MINDEN világossá vált számunkra: vagy szeretni fogunk, vagy pusztítani; vagy élni fogunk, vagy visszaélni. Értsük meg, nem a hitről beszélek, pontosabban nemcsak arról, hanem a színtiszta emberi gondolatról: a nyelvről, a Szóról, amely képes kimondani és megtartani az Életet, mert világosságot teremt az emberben és az ember körül: olyan etikai világosságot, amelynek fényénél látnunk kell! S ha látunk, akkor tudjuk: a Szeretet minden ember feltétlen szeretete, s az Igazság minden ember közös igazsága. Ha nem így van, akkor nemcsak AMA keresztet ácsoltuk mi, emberek, hanem azóta is, minden nap, s a napnak minden órájában rabszolga módon keresztet ácsolunk másoknak, a saját ’’igazunk” keresztjét a másik ember nem-igaza számára. Igen, tudjuk, a történelem során nemzetek ácsolták saját ’’igazuk” keresztjét a másik nemzet nem-igaza számára. S ha nem tisztítjuk meg a szeretet és az igazság szavát, akkor nemcsak az elmúlt kétezer év fejszecsattogása zúg majd az emberiség közös emlékezetében, hanem a holnapé is, olyannyira, hogy ez lesz, ez a kereszteket ácsoló fejszecsattogás a ’’gyászindulónk”. Bíznunk kell a nyelv életadó pontosságában, világos és megtartó üzenetében. Valaki végtelen szeretetből megkínált bennünket a nyelvvel, hogy legyen italunk és ételünk, hogy legyen szabadságunk, s e szabadságban meghalljuk a nyelv mélyén a teremtésnek mint szépségnek és törékenységnek az üzenetét: a Kereszt — egy, a Szeretet — egy, mert a Nyelv is — egy. Nincs más dolgunk, mint ezt meghallani és megérteni, s e szerint cselekedni és élni. Minden egyéb: a Szeretet trónfosztása is, az Igazság trónfosztása is szégyen és botrány, az Ajándék elutasítása, a Nyelv keresztrefeszítése. Ezt pedig nem tudnánk túlélni. Akkor a MÉG végleg elvettetik. S a MÁR lesz képtelenül igaz. Pilátus cinikus kérdésére — Micsoda az igazság? — csak egy válaszunk lehet: — Előtted állt, s te mostad kezeidet. Novella. Mert nem az tesz titeket tisztátalanná, ami szájatokon bemegy, hanem ami kijön a szájatokon, az az, ami tisztátalanná tesz titeket. Én halálom — én életem. Ha születésünknél fogva valamennyien beavatottak vagyunk, akkor az emberi évezredek vajon miért a SOKASÁGOT szülték az EGYSÉG helyett?
