Irodalmi Szemle, 1992

1992/5 - KULCSÁR FERENC: IMÁDSÁGOK XI. (esszé)

KULCSÁR FERENC

mindenkor tudni fogja, a teljes feloldás nem adatik meg neki, mivel az utolsó szó nem az övé. Ugyanakkor ugyanez az alázat vezeti őt rá a felismerésre, hogy az ész önmagában nem képes megragadni a nálánál hatalmasabb Jelenlévőt, vagyis magát a Létet.

Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet — mondja az írás. Vagyis az alázatos, a teljes életre vágyó ember e „minden élettel”, a szívvel és az értelemmel egyszerre közelít a léthez, hogy valamilyen módon abban is részesüljön, amit az ész nem tud, nem tudhat. Az ember mint mikrokozmosz a makrokozmosz tükre, s ez más szavakkal azt jelenti, hogy a világ, pontosabban a világegyetem a hazánk. S mivel lényünk egészének a hazája a világegyetem, ezért a lényünk egészével, nem pedig a részével tudunk csak e megismerésre jutni. Vagyis a létezésnek egy világban meglévő magasabb szintjén.

Ennek belátására pedig minden ember képes, aki a türelmetlenséget legyűrve hajlik az alázat bölcsességére.

De hát mi is a bölcsesség, ki is a bölcs ember?

Eddig is arról, őróla beszéltem, a bölcs belátásról és belátóról.

A bölcs ember semmit sem fed el, tagad le a lét föloldbatatlan nehézségeiből, nyomorából, ellentmondásaiból. Ezek ellenére „hivő.” Ezért nem lehet sose fanatikus. Szemmel tartva a lét föloldbatatlan problematikáját e nehézséget egyedül az alázaton nevelkedett szeretettel és bizalommal haladhatjuk meg - vagyis bölcsességgel. A fanatizmus vak, a bölcsesség viszont éles Iá tó, nagyon is az.

Úgy vélem, a bölcs fogalmát nagyon nehéz meghatározni, létezése mégis napnál világosabb. Ami viszont arra utal, hogy az ember, minden ember valójában bölcsességre született, s léte nem a bőrénél, hanem az univerzum határánál végződik, és még azon is túl.

De létezik ennél egyszerűbb tanítás is a bölcsességről: Az Úrnak félelme feje a bölcsességnek - olvassuk a Példabeszédek ben. S bizonyára az lesz inkább a bölcs, aki eme ősi üzenetből nem a fenyegetést, hanem a kimeríthetetlen gazdagsággal megajándékozó szelídséget és alázatot fogja kihallani.

Novella Örült az, aki eszét kivéve mindenét elvesztette.

Birkózásaink Grendel Lajos írja Rosszkedvem naplója című feljegyzéseiben valahol, hogy az író, az ember egész életében Istennel birkózik. Igaza van, és mindenekelőtt abban az értelemben, hogy az író, az ember élete és műve nem egyéb, mint gondolatainak, szavainak és tetteinek minőségkeresése. Mert mi más is lenne az életünk, ha nem a szavaink, megfogalmazásaink újra- és újraigazítása Istenről, azaz a Valóságról: az életről, és persze a halálról.

De igaza van Grendel Lajosnak abban az értelemben is, hogy a Szó Isten s egyben Istené, vagyis a nyelv isteni eredetű, s mi ebben a mélyértelmű- ségben és kimondhatatlanban birkózunk a nyelv által a Nyelvért, hogy