Irodalmi Szemle, 1992

1992/5 - KULCSÁR FERENC: IMÁDSÁGOK XI. (esszé)

Könyvekről

Bizony az volt: a szülői otthon, az atyai ház s egyben az én belső otthonom - a titkon lévő belső szoba várt szívszorongva a teljesség megjelenésére, a túláradó szeretet rá eső részére.

S így van máig is: bennünk, gyermekeinkben, embertársainkban.

E miatt a kimondhatatlanság miatt fogtam tollat, hogy ha lehet, lebírjam, mint érettünk Ő a világot.

Novella Martial d’Auvergne az asszonyok haláltáncáról írt költeményében e szavakat adja egy kislány szájába, akit a halál anyjától ragad el: „Jól vigyázz babáimra, játékaimra és szép ruhámra!"

Egész Egész nap nem írok. Ember szeretnék lenni. Egész: az, ami e három mondat érzelme.

Novella Az érzelem a szív bölcsessége és okossága; az érzelmesség viszont a szív ostobasága.

Hullt a hó Meg-megálltam. Már egy hete. Mi több: már születésem óta.

Akkor, ott, annak a Valakinek a kérdésére, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, azt feleltem, hogy ember. Holott az voltam: „kicsi” ember.

Hullt a hó. S én azt suttogtam: hiszen enyém e teremtett világ, e tágas föld az osztatlan otthonom - utolérhetetlenül enyém, mert nem kívánom birtokolni.

Hullt a hó.

S azt hittem: virágba borultam.

Holott: világba borultam.

Novella Ha görcsösen markolunk valamit, előbb-utóbb nem érezzük, amit markolunk. Meg féltjük is, ami a miénk, s mint a féltékeny szerelmes szerelmesét, úgy veszítjük el mi is szemünk elől azt, amit kezünkben tartunk. A túlerőltetett kéz és a túlerőltetett szem végül is semmit se fog és semmit se lát.

Az elutasításról „Nem értem,” utasítjuk el olykor a másik ember gondolatait, s jellemző, nagyon is jellemző módon gyakran éppen annak az embernek a szavait, aki szívével is igyekszik mindenki helyett és mindenkiért cselekedni. Az ilyen - embert elutasító - személynek mondom, mondanám, hogy türelmetlensége, elutasító gesztusa nem egyéb, mint a teljes élet megtagadása, tehát egyfajta tudatlan vétek. Mi a teljes élet? Annak bevallása, hogy emberek vagyunk. S e bevallás nyomán annak belátása, hogy alázat nélkül semmik vagyunk. Mit értsünk ezen? Bizonyára azt, hogy az alázathoz társuló ember be fogja vallani, hogy a lét drámájában él, ezért teljes életét e dráma feloldásának szenteli. Mégpedig úgy, hogy