Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - ZEMÁN LÁSZLÓ: Könyvekről
Könyvekről fejlődéstörténetének megfelelő fejezeteibe integráltan majdnem teljességében „oktatási anyag” vagy a tanár „háttéri információja". Az ismertetés itt az időmértékes formákon kívül kitér a felező tizenkettes kérdésére, a Balassi-strófára s tömören a népdalra. Bár a szerző szándéka szerint sem rendszeres verstant, sem bevezetést nem kívánt írni a verstanba, azaz nem veti fel külön a „vitás verstani kérdések” és „válaszok” problémakörét, s elfogadja az újabban alkalmazott terminusokat (amilyen az „ütemhangsúlyos” verselés s mások), a szövegek feldogozásában hivatkozik az elvontabb szabályokra, s a sorok közt kiolvashatjuk állásfoglalását. Például a fentebb említett zenei vonzatból talán következtethetünk arra, hogy a „zenei princípiumot” egyetemesebb ritmuselvnek vallja, amely a nyelvi anyagra, annak hajlandóságával számolva, de rávetül... A „végső kérdések” körébe tartozik az időmértékes verselésre vonatkozólag az, vajon az időmérték, a tartam önmagában, illetve váltakozása elegendő-e a ritmusérzet kialakításához. A szerző erre nézve él a szokványos és egyszerűsítő válasszal is (19.1.), de részletezéséből a folytatásban kitűnik a nyomaték szerepe, úgy is, hogy a „hosszú szótag nyomatékos” (20.1.), majd lényegileg, amikor a szóhangsúlynak és a tartamnak egybeesését és különválását értékeli (21.1.). Úgy látszik ugyanis, hogy már a görögben része volt a ritmus kialakításában az erős, hosszú szótag „beintett” iktusának, versnyomatékának, ami Horátiuséknál még nyilvánvalóbb. A jelenségre hívja fel figyelmünket a magyar szöveg időmértékes ritmizálásában Rákos Péter: „közösségileg érvényes tényként állapíthatjuk meg, hogy az időmértékes versben a versláb hosszú szótagját a skandáláskor nagyobb hangerővel is ejtjük. ... Ha pedig az időmértékes versben rövid szótag áll a hosszú helyén, a skandáláskor, mint már mások is feljegyezték, meg is nyújtjuk, akár per naturam, akár per positionem hosszúvá alakítva (tehát vagy elhúzva vagy ’’pattintva"), azaz megkettőzve a szótagalkotó magánhangzót követő mássalhangzót. így lesz Kisfaludy Károly Mohács című elégiájában Tomoriból vagy „Tómori / büszke ve / zér” vagy pedig „Tommori / büszke ve / zér.” (Rákos, P.: Reflexiók egy Vestanról és a verstanról. Irodalomtörténet LXV, 1983, 1. 211—212). A pozíciót K.L. ismételten minősíti (az „a” névelőre, „e” mutató névmásra vonatkozóan vö. 140, 159; „a” < „a’ ”, „az”), s megjegyzi, hogy amennyiben a szóhangsúly és a versláb nyomatéka a szövegben találkozik — „akkor a lábak, itt épp az anapesztusok lüktetése élesen kiütközik." (21.1., kiemelés tőlünk). Mindezek szerint arról van szó, hogy a szótagok egymásutánjában egyeseket más szótagokkal szemben kontrasztba kell állítanunk. Ha az erős, hosszú íz egyúttal szóhangsúlyos, ez átveszi a versnyomaték, iktus szerepét, s amikor csak az időmérték szerint hosszú szótagot kell kiemelnünk, a nyújtottság rendszerint társul a szóhangsúly sajátságaival vagy legalább valamelyikükkel (amilyen a hangerő, magasság, képzésbeli tehát hangszíneltérés, de maga a nyújtás is az; s a szóhangsúlyos rövid szótag hangsúlyossága révén átértékelődhet). A nyújtást önmagában egyféle — ha úgy tetszik — a szóhangsúllyal részben átfedődő küszöb-lehetőségnek vehetjük. Nem
