Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - ZEMÁN LÁSZLÓ: Könyvekről
ZEMÁN LÁSZLÓ bonyolódva most a magyarban kettős értékű, „közömbös” szótagok előszámlálásába, azt mondhatjuk, hogy az iktus által kijelölt szótagot egyszerűen mint „hangsúlyosat” ejtjük (célszerű azonban a nyelvi hangsúlynak és pusztán csak az iktus szerinti nyomatéknak mint megkülönböztető terminusnak a használata). A névelős szótag nyomatékos ejtésének a könyvben szereplő hagyományos megoldását az elmondottak értelmében kiegészíthetjük azzal, miszerint nyomatékosításának a magánhangzó előtti hangszalagzár („köhintés") is alkalmas, természetesebb s modernebb eszköze: „a füzes ernyein”, „a Kemenes fölött ” (Berzsenyi; kötetünkben a 178. lapon); „aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,” (Vörösmarty). Egyébként a határozott névelő a beszédben is olykor nyomatékossá válhat, s általában a költők nemigen folyamodnak „erőszakhoz”, csak kiaknázzák a nyelv által felkínált lehetőségeket. Ilyennek véljük a kötet 51. lapján Petőfi Forradalom című költeményének „Akarat / ja, mi új / ra lea / lacsonyít” verssorában az „alacsonyít” szókezdő „a”-jának erős jellegét, mintegy az igekötő leválását eszközlő iktus s hatására felelevenedő szóhangsúly eredményeként (illetve mint az anapesztus megtartásának módját az előreható „ritmikai impulzus” nyomán, vagy más szóval a ritmikai sorozatosság, elvárás elve szerint, amely az orosz formális iskola verselméletében s Mukaíovskýék továbbgondolásában vált a metrika meghatározó fogalmává). Egyébként az időmérték realizálódásának vizsgálatához jelentősen járulhat hozzá a kísérleti fonetika és beszédszintézis. Leginkább talán a magyar időmértéket mímelő szótagtípusok generálásával nyert (lásd: Mártonfi, F., Nyelvészet és verscsinálás. In: Ismétlődés a művészetben. Szerk., Horváth I. és Veres A. Akadémiai Kiadó, Bp., 1980, 191—243, főképpen 230—40), tehát „művi” hangsorok, szó tagegymásután fonikus paramétereinek a befogadás által is minősített elemzésével. Ha valamiben nem osztjuk a szerző véleményét, ez az, hogy mi is eretnek módon a Zrínyi-vers „pongyolaságát” (vö. a 191 l.-on) erényének tudjuk be. Még ha elfogadnánk ugyanis a hiányos vagy „rosszul” felező stb. sorokban az alkotásfolyamat körülményeinek ilynemű tükröződését, a mű barokk szinkretizmusának rendszerében ez is artisztikum... De a zökkentés egyrészt és egyúttal az eposz érdességének követelménye az ábrázolt téma felől, másrészt az egyöntetű ismétlés bontása az eposzi terjedelem függvényében igazolhatja a ritmikai variálást. A zeneiben nyilván el nem marasztalható Vargyas Lajos méltánylásával ezek szerint nagymértékben egyet kell értenünk. Vargyas a Zrínyi-sorok szabadabb, beszédszerű tagolását-olvasa- tát tartja ritmikailag helyénvalónak, s utal arra, hogy az Arany-féle átíráskísérlet az eredetinél halványabb verseket hozott létre. Kimutatja továbbá, hogy Zrínyi három szótagú ütemei is tökéletes ritmusúak (Vargyas, L.: A magyar vers ritmusa. Akadémiai Kiadó, Bp., 1952, 147, 150 és kk., 159, 161—3). Végül megjegyzendő még, hogy a 4/2-es tagolás a magyar alexandrinnak csak egyik változatát jellemzi. Rákos Péter vizsgálatai bizonyítják, hogy benne inkább csak a sormetszet konstáns, s az ütemek
