Irodalmi Szemle, 1992

1992/5 - ZEMÁN LÁSZLÓ: Könyvekről

ZEMÁN LÁSZLÓ

Könyvekről

Koncsol Lászlónak nagyobbrészt az Irodalmi Szemléből ismert verstani füzérét olvashatjuk egyben Ütemező című kötetében (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest 1990, 231 1.). A kötet elsősorban az időmértékes verselést, a verslábakat, sorfajokat és strófaszerkezeteket írja le irodalomtörténetükkel együtt. Nevezéktanuk eredetét — etimológiáját, motiváltságát — kifejtve, világítja meg jelentőségüket, azaz beszőttségüket a görög-hellén világképbe a szó, a zene, mozgás- és képzőművészet jellemző egységében és szoros kapcsolatában a mindennapok valóságával. A szerző célkitűzése és a tárgyalásmód egyik vezérfonala ekképpen a művészi forma valóságértékének a felfedése közvetlen szövegi szinten és történelmi-társa- dalmi funkcionálásában olyan értelemben ahogy az például a jambus esetében a 18. század vége felé „némi túlzással” úgy tudatosodott, hogy „ha lesz magyar jambus, akkor nemzet is lesz belőlünk, és fordítva” (14.1.). Eszerint a tárgyalás- és szemléletmód alapvetően, szűkebb és tágabb értelemben egyaránt funkcionális, s ha a versforma „jelentéstana” olykor túlságosan közvetlenül, rövidre zártan fogalmazódik is meg (például Kallimakhosz Himnusz Apollónboz költeménye egyik sorával kapcsolatban [63.1.1 s másutt), a „túlzást” el kell fogadnunk. Az ugyanis egyrészt didaktikailag indokolt, másrészt valamiképpen igazolja a zenei párhuzam. Koncsol Lászlónak ugyanis a szöveg és a zene tartománya mindkét irányból átjárható, s a kötetbe foglalt írások erőssége, hogy a versbeli ritmusformák zenei analógiáinak gazdag példatárát tartalmazzák. Az időmértékes verselés pedig épp ilyen összefüggésben sajátos ("A nyelvi időmérték egészen közel áll a műzene ritmikájához;" 21.1.), s ezzel kapcsolatban hivatkozunk a magyar nyelv jellegére is, amelyben a rövid és a hosszú hangok és szótagok eloszlása alkalmas a klasszikus időmérték visszaadására.

A szerző tárgyismerete, a kötet anyagának gazdagsága és mindezzel egységben sziporkázó stílusa és esszészerűsége, annak ellenére, hogy egyes fejezetei mintegy „menet közben” készültek, egy újfajta tanári kézikönyvnek, magas szintű tudományos ismeretterjesztésnek műfaját egyengeti. Megjegyezhetjük, hogy az oktatásban főképpen a verslábak tárgyalását természetesen kurtábbra foghatjuk (megelégszünk a jambussal, trocheussal, daktilussal, anapesztussal, spondeussal és pirrichiussal, a többi esetleg alkalmilag merül fel; a hatmorások közül a magyar versben a koriambus válik jelentőssé, s az ionicus a minőre Csokonainak Tartózkodó kérelem című versében mint a rokokó játékosságnak, a költő mívességének eszköze

— lásd a 101. l.-on). A könyv második része azonban a magyar irodalom