Irodalmi Szemle, 1992

1992/5 - CSANDA GÁBOR: „Száll a kakukk fészkére” (esszé)

„Száll a kakukk fészkére”

Az állandó önbírálatról mint az író koncepciójáról már beszéltem. Az érthetőség kedvéért egy (ezúttal irodalmi) példát hozok fel erre az abszurd kérdésre. Példát ugyanis mondhatok — számtalant. Egyetlen válasz viszont nem létezik, szerencsére. Erre sincs modell. Remélem, nem is lesz (Én még annak idején azt tanultam, hogy a vers: kód. Meg ilyeneket: rejtjelfejtő. Mármint műélvező. Meg hogy a művészet tükröz, de nem úgy. És világháborúkkal, atombombával, elnyomó sovinizmussal magyarázták a „műfajok fejlődését”. Másutt azt tanították, hogy a líra a próza hiánya. Bevallom, ezt mind annak idején majdnem elhittem. A szomorú az, hogy fészkünk táján sokan nem hogy az önbírálatig — ezekhez a tételekhez sem nőttek fel. Máig ezt hangoztatják: Lehet, hogy alacsonyan repültünk, de az is több, mint a földön járni. Azonkívül pedig magas volt a légnyomás.) Én meg nem mondok semmit, csak azt, hogy „száll a kakukk fészkére”.

Nenrég valaki megkérdezte: mi is az az irodalom? Ha azt olvasom (jövök elő az ígért példával): „Égve hagytad a folyosón a villanyt.”, akkor ráborulok a padra, kezemmel eltakarom az arcomat, s tudomásul veszem, hogy ezentúl komolyabban kell vennem az energetikai helyzetet, s talán még Bős— Nagymaros is eszembe jut. A kapcsoló után nyúlok: legyen sötétség. Mi is tehát az az irodalom? Például Pilinszky versének mértani fele már az: „Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.” S hogy mondjak még két sort: ha valaki fellapozza a Radnóti-kötetet, s az idézett verssel szemben, a Páris címűben ezt olvassa: „A Boulevard St Michel s a Rue / Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.”, akkor biztos lehet abban, hogy ez is irodalom — s nagy tévedésbe esne, ha e két sort valamiképp összefüggésbe akarná hozni a párizsi városi útkarbantartó vállalat éppen időszerű sztrájkjával.

Végül: híresebbnél híresebb könyvek tanítják, hogy a kritikus (tevékenysége gyakorlása közben) az író helyébe éli magát, az író műve kapcsán felépíti a maga változatát, s a kettőt szembesíti. Tehát hogy azért kreatív, amit tesz, mert ő tudja, hogyan kellett volna jobban megírni a művet. Badarság.

A kritikust olykor elvetélt prózaírónak vagy költőnek is tartják. Ezt sem én találtam ki. Általában azok aforizálnak imigyen, akik egyéb szellemtelen- ségekre is képesek. Ha például prózaíróként vagy költőként válságba jutnak, ezt mondják: a próza (vagy líra) válságba került. Amennyiben a kritikusnak nincsenek gátlásai vagy komplexusai, köznapian szólva: ha komolyan veszi önmagát, nem törődik azzal, minek tartják mások. Ilyenkor gyakran azt mondja.- attól még, hogy nem tudok tojást tojni, felismerhetem, melyik záp. Persze, ez Kolumbusz tojása, a könyökünkön jön ki, csak éppen nem szívesen emlegetjük. Mármint a kritikai érzéket. Mely, mint mondtam, vagy van — vagy nincs. De ha van, akkor sosem tojásellenes. Nem mindent tagadó, hanem alkotó. Kezébe veszi a tojást, és erős (lámpa)fénynél szemrevételezi, megvizsgálja. Átvilágítja. (Hogy idegen szavakat ne használjak.) Ennyi. így tesz a kritikus. Ugyanakkor olyan madár is akad, aki híján van a kritikai érzéknek, mégis tojik. Az ilyen hangosan rikácsol egy halom