Irodalmi Szemle, 1992

1992/5 - CSANDA GÁBOR: „Száll a kakukk fészkére” (esszé)

„Száll a kakukk fészkére”

néni irányítja a játékot (...), kiküld egy játékost az osztályból, aztán a csoportból rámutatással kijelöl öt „kakukkot”, mondván:

— Első kakukk, második kakukk stb.

Ha ez megtörtént, a vezető behívja a kiküldött játékost, s az előbb kijelölt gyerekeket egymás után felszólítja kakukkolásra:

— Első kakukk!

— Kakukk! (kakukkol)

— Második kakukk!

— Kakukk! (kakukkol stb.)

Közben a gyerekek ráborulnak a padra, a kezükkel eltakarják az arcukat, a kakukkolók pedig igyekeznek hangjukat minél jobban elváltoztatni. Akit a találgatónak sikerül felismernie, azzal szerepet cserél. (Megy a gyűrű vándorútra. Gyermekjátékok és mondókák. Összegyűjtötte és feldolgozta Gágyor József. Pozsony, 1982, 204—205. o.)

Szóval, jólesik az óvoda. A bújj ide-bújj oda. A kézenfogva vezetés. Ahogyan ma kakukkolunk, olyan lesz holnap a fészkünk. Ha pedig nem változtatjuk el jól a hangunkat, jön a szerepcsere. Jól jönne már egy kis szelepcsere — hallom olykor, pedig csak a gumi lyukas, pajtások. Szerepcselekből meg mindig is kijutott.

Pajtásaim, énekes madarak tündöklő serege! Jut eszembe feleségem története. Kislány korában sokat hallotta édesanyjától a következő rigmust: „Szervusz pajtás, kukorica hajtás, aki fogja kezemet, öleljen meg engemet!” Csupán nagylány korában tudta meg (szintén édesanyjától), hogy a versike ebben a formában is szájhagyományozódott: „Szervusz pajtás, kukorica hajtás, aki fogja kezemet, nyalja ki a seggemet!” így a szellemi néprajz szellemessége. Ezzel azonban még nincs vége, mivel anyósom — nyilván a veleszületett pártatlansága okán — imigyen is szokta volt skandálni: „Szervusz pajtás, kukorica hatjás, aki fogja kezemet, eressze el kezemet!” E mesei, csodás elemekkel átszőtt, hármas tagolású szöveget jómagam a ballada rokonának tartom, afféle átmenetnek a líra és a próza között. Kifejezőnek tartom az egymásralelés és a búcsúzás közti átmenet is. A harmadik változatot egyúttal ars poétikámnak tartom. Enélkül ugyanis nem beszélhetnék kritikai érzékről. Tehát búcsút intek nektek kedves pajtásaim, énekes madarak korán reggel ritkán rikkantó rigóinak, rút kiskacsáknak, hattyúdalukat rég elzengett, szertárakban porosodó tollú, tollúk vesztett kitömött hat-tyúknak. Az alábbiakban ugyanis a kritikai érzékről lesz szó, azaz ismét olyasmiről, ami már a könyökünkön jön ki, mégis jobban esik a hónunk alá dugva melengetni, mit a lidérctojást; csak nehogy véletlenül a kritikai szellem bújjon ki belőle.

Ha a fészekre és a kritikai szellemre gondolok, Fábry Zoltán jut eszembe. Meggondolatlan koromban (ifjúság — bolondság) füzetet nyitottam, melybe feljegyeztem, mi mindennek nevezték el Fábry Zoltánt. Egyik ilyen