Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - DUBA GYULA: Halál hajnalban (regényrészlet)
DUBA GYULA vagyunk és ráébredünk tudatunk végességére és tehetetlenségére. Belenyugszunk, hogy az ismeretlen fel tárhatatlan, a titok felett napirendre térünk és elfelejtjük. S amikor évek múltán ismét hasonló helyzetbe kerülünk, ugyanúgy teszünk. Tudomásul vesszük, hogy életünket vak erők, a végzet uralják, transzcendes törvények formálják — nevezzük bár véletlennek, sorsnak, istennek —, és belenyugszunk, hogy a magunk dolgai felett nincs hatalmunk. Az idő titkai vonzzák egymást, a jelen rejtelme régmúlt helyzetek emlékét idézi fel az emlékezetben. Gálnak a nagy zápor után az udvaron talált, megfejthetetlen nyomok juttatták eszébe a tíz év előtti, drámai hajnal történetét. A furcsa tények láncolatába a magyar néphadsereg páncélosainak váratlan megjelenése Atagyarmatán, kielégítően beilleszkedett. Tény, melynek oka ismertlen s talán az is marad! Az azonos időpont, az éjszaka tűnése s a nappal ébredése, a hajnal indokolatlanul, de mégis valamilyen okokra utalón fűzi laza egységbe a három eseményt. A hajnal nagyon alkalmas időpont arra, hogy érthetetlen dolgok történjenek! Legeredményesebb a hajnali les!, mondaná Harangozó Árpi, a híres halász és vadász. Hitler is hajnalban támadta meg az oroszokat, gondolta Gál. Felismerése azonban valószínűleg alkalomszerűen született, mert semmi konkrétabb tanulsággal nem járt. Gál úgy érezte, hogy a gondolat érdekes és továbbgondolásra késztető, de első pillantásra nem következik belőle semilyen összegező tanulság. Mindössze arra szolgál, hogy ismét — mint már annyiszor — megélje azt a helyzetet, amelyben a részeredményt egy későbbi nagy, összegező elemzésnek a reményében el kell felejteni. De azért... lám, ismét a hajnal! Öt órakor szálltak fel az autóbuszra Máriával és Gyermek-Kisgállal, hogy L.-be utazzanak. Ott vonatra szállnak, tizenegy tájt célhoz érnek, visszatérnek a VÁROSBA. Az udvar megszikkadt talajában már elmosódni látszottak az állatnyomok. (Állatnyomok?, s az Ördög?!) Gál István elkíséri őket, nagy fekete ember. Fekete ruha, bakancs, fekete kalap; rohan az Idő és sokkal gazdagabb hordalékkal temeti be a tegnapot, mint bármikor azelőtt, Te azonban nem változol, apám! Gál megértette, hogy az udvar sarába vésődött nyomok eredete élete megfejtet- len titkainak egyike marad. Sok év múlva talán abban is kételkedik majd, voltak-e nyomok egyáltalán?! A hajnali gyors — hosszú egyenes sínpáron jött az északi hegyek felől — pontosan, menetrend szerint futott be az L.-i állomásra. Pedig késni szokott. Gál csodálkozott a pontosságán, időben jön ilyen Időben, valahogy ezt is természetellenesnek érezte. Olyan képtelen gondolata támadt, hogy egyszerűbb lenne, ha a gyors meg sem érkezik! Érzékletesen és hihetően elképzelte maga előtt, hogy ahol a Garam és a sínpár kiér a lapályra, tankok állják el a vonat útját, és kiszállásra kényszerítik az utasokat. De hát a jelek szerint semmi ilyen történt, és arra sem utalt semmi az égvilágon, hogy
