Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - KOVÁCS F. ALADÁR: Svábok (regényrészlet)
KOVÁCS F. ALADÁR Addigra a falu terén volt egész Alsókeszi: a nyolc volt zsoldos asszonyaikkal és porontyaikkal. A karaván eltűnése után a téren álló szekerek köré gyűlt mindenki, még a pendelyes purdék is. Persze, azok máris hancúroztak a sátorosok gyerkőceivel, mintha csak öröktől együtt lettek volna. Sopánkodtak az asszonyok, hogy nem tudtak folyékonyan beszédbe elegyedni a jövevények asszonyaival, s így csak kitágult szemmel méregették egymást. A pokolbéli örök tűz feletti felnyársalás sem lett volna számukra kínosabb, mint ez a dadogás és kézzel-lábbal való mutogatás. Pedig annyi mindenről lehetett volna pergetni a nyelvet. A magas főkolompos ismét Da Pontéhoz társult. Elmondta, hogy kerek hónapja rázódnak az országúton Württembergtől idáig. Szeretnének már fedél alatt lenni, jó volna tüzet rakni és meleg levest szürcsölni. Nem tudja azonban, hogyan ossza el a családokat a házakba. Da Ponté ajánlotta, hogy csak vegyék sorba a házakat, s amelyik üres, abba tegyen egy-egy családot. A házak amúgy is egyformák, vályogosak, fonot gallykerítéssel, istállóval, pajtával. A kertek sok helyütt el sincsenek választva egymástól sem léccel, sem dongával. Valamikor jó szomszédok lakhattak ott, akik nem torzsalkodtak, ha a tyúkjaik a másik telkén kapirgáltak. Utcákba fordultak a kocsik. Ki-ki új otthont választott magának. Eszükbe jutott az új gazdáknak, mi történt a régiekkel? Még nem. Mindenikük el volt foglalva a rendezgetéssel. Da Ponté alsó szomszédságába a magas fekete ember költözött a családjával. A felső szomszédságban Finnék laktak. Az új telepes asszony pirospozsgás, guruló teremtés volt, aki rögtön nekiesett a lerakodásnak. Hordta a zsákokat meg a ládákat a kocsiról. Karjának izmai csak úgy feszültek a már szűkujjas pruszlikban. Da Ponté és Finn gyerekei ott leskelődtek körülötte, s minden vacakját megbámulták, különösen nagy lett a csodálkozás, mikor falapra festett képet húzott elő a saroglyában levő szalma alól. Szakállas, göndörhajú Krisztus volt rajta piros köntösben, egyik kezében nádbuzogány, másikában kibontott pergamentekercs, melyen ez a felirat állt: Wo Segen, dórt Friede, wo Friede, dórt Liebe, wo Liebe, dórt Gott, wo Gott, dórt keine Not. Mindenki megbámulta a színes képet. Látszott az asszonyon, hogy örül a sok lézengőnek, akik közé már szomszéd asszonyok is elegyedtek, mert a gyerekek időről-időre beszaladgáltak a konyhába, hogy újságolják, mit láttak megint. A kép hírére úgy futottak ki az asszonyok lisztes és tésztás kézzel.