Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - KOVÁCS F. ALADÁR: Svábok (regényrészlet)
Svábok „önkéntes" segítőket kért a maga földjei művelésére vagy erdejének irtására. Az önkéntes segítséget úgy kellett érteni, hogy próbált volna csak valaki nem eljönni, lett volna haddelhadd. Botozás, pénzbírság, kaloda meg miegymás. Akkor lett Kristófból igazi Saukristl. Aki meg eljött, annak leengedett az úrnak járó robotból, mindig egy nappal többet, mint amennyit neki dolgoztak. Ezen az üzleten a besenfeldiek tehát nem sokat nyertek, de legalább így sopánkodhattak: „Hála Istennek, ez is jobb a semminél”. Aztán itt voltak még a pénzbeli járandóságok és a pap is, aki viszont a hizlalt és gondosan lekopasztott libákért és a perselypénzért a mennybéli üdvösséget biztosította híveinek. Hja, nem volt könnyű élete a német parasztoknak sem. Annyi úr állott felettük, hogy azt sem tudták, kire hallgassanak először. A hosszú, harminc évig tartó háború után aki életben maradt, annak nem volt életkedve. Hála azonban, hogy a besenfeldiek minden kötelességüket teljesíthették, mert egészségesek voltak, mint a makk. Isten őrizz a betegségtől, mert betegen is robotolniuk kell, és a pénzt is behajtják rajtuk erőszakkal, elviszik még az ágyat is. Év végén, mikor a családok összevetették, hogy miként gazdálkodtak, ugyanoly kopasznak találták magukat, mint a leadott libák, csak a nyakuk nem volt éppen kitekerve. Tetemes csak a nyomoruk volt. De hát, boldogok akik szenvednek, s boldogok a tudatlanok. Azon a vékonyvilágosságú márciusi napon azonban nem folyt rendes medrében az élet, odafenn a bagolyvárban. A falusiak is látták, hogy reggel császári kurír érkezett a báróhoz, s aztán nagy garral tovább is ment. Ez valamit jelent. Hiába nem szaladgál és nem űzi habosra a lovát a császár futárja. Persze, hogy jelentett valamit. Először is pecsétes levelet, másodszor titkos tanácskozásokat a báró és Saukristl között. Mi van? Háború lesz megint? Jön a török, vagy a francia? Pestis közeleg dögleheletével? Pápai átok vagy mi a szösz? Senki sem gondolt jóra, csak rosszra. Óh, kitől is várhatott volna jót a pórnép? Fonott ostorok csattogása, pandúrok szitka túllármázta a csuhások ígéretét is: Tiétek lesz majdan a mennyek országa s annak minden gyönyörűsége. A rúgásokért, kiszipolyozásért, csúfondároskodásért pedig hálaimát illik rebegni: Te Deum laudamus in secula... Most az egyszer azonban nem volt háború, nem a házakat jött bekenni fokhagymával és szentelt krétával a Medicus Pestilentialis, s a pápának sem volt oka haragudnia az útszéli kőszentek lábait is csókoló svábocskákra. A pecsétes levélben nem volt egyéb, mint az „Inpopulationspatent”. Leopoldus császár üzente benne udvarhű népének, hogy a törökök győzelmes kiverése után nagy pusztaság maradt Hungarnban, s nincs, aki szántson és vessen. Erdő növi be a termékeny földeket. Házat, földet, tíz évi
