Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - BALÁZS F. ATTILA: A macska leve (novella)
A macska leve megrakja a tüzet. Az asszony kiönti a vizet a tálból, és tisztát tölt bele. Egymásra néznek. Villámlás és dörgés közti szünet. — Na? A fiú derékig levetkőzik, mosakodni kezd. Az asszony nézi, miközben a haját fésüli. Sokértelműen mosolyog. — Megmosom a hátadat. Engedelmesen a tál fölé hajol. Kellemesen borzong, ahogy végigsiklik hátán a szappan. — Fázol? Nem válaszol, újra érzi a merevedést, úgy fordul, hogy a nő ne vegye észre. De az megérzi a bőrön a feszültséget, és tudja, hogy ő idézte elő. Ujjai a tarkót masszírozzák, végigfutnak a gerincen, és simogató mozdulatokkal megállapodnak a derékon. Néhány tétova mozdulat után lelöki a fiú gatyáját. Elneveti magát, de nem csúfondárosan. Az, amit érez, nem a szégyen. Olyan érzés, mint amikor először próbált a csűrpadlásról leugorni egy kupac szénára: az izgalom, az elhatározás és a félelem furcsa keveréke. A durva törülköző végigdörzsöli a testét. Aztán a tiszta ing kellemes érintése. — Mi az, nyomorultak? Forradalom kell nektek?! — sziszegi a kapitány, és int pribékjeinek. Azok letaszítják a foglyok gatyáját, és addig verik őket bikacsökkel, amíg nem ömlik belőlük a vér. — Gyertek a mások mentésére! — hangzik a környéken. Több százan gyűlnek össze, hogy kiszabadítsák a foglyul ejtetteket. Ülnek az ágy szélén, sűrű és ünnepélyes csöndben. A nő ujjai játszadoznak a fiú fürtjeivel. Az lassan, az öröm elfojtott sóhajával hozzádől, elhódítja az asszonyi test illata. A fiúban zavarosan, de tudatosul a furcsa visszakapcsolás egy elfelejtett áramkörbe, ami homályos vágyaiban lappangott. A női test mint biztonság most új jelentéssel bővül: birtokolható. Egyenáram helyett nagy feszültségingadozások. A katonaság felsorakozik a falu határában. Heten kiválnak a parasztok közül, és a kapitányhoz mennek. Az előkapja a kardját és néhányszor feléjük sújt, hogy csak úgy suhog az acél. — Mi kell nektek? — rikoltja haragosan. A parasztok megállnak, egymást túlkiabálva: — Mér zárták be a többieket? Azt akarjuk, hogy engedjék ki! A kapitány végighordozza rajtuk tekintetét, aztán kissé szelídebben így szól: — Kiengedjük, de mér zártátok a bírót a füstbe? — Mé tettek még a füstre es adót?! — felelik a parasztok. — Nem igaz — mondja a kapitány —, csak egy veder borra tettek egy krajcárt. — A parasztok felmordulnak, erre így folytatja: — Jertek,