Irodalmi Szemle, 1992

1992/5 - BALÁZS F. ATTILA: A macska leve (novella)

BALÁZS F. ATTILA

— Apád után megyek.

A fiú nézi kendőbe burkolózott édesanyját, amíg eltűnik a völgybe kanyarodó úton. Bemegy és vacsorát készít. Közben megérkezik a szomszédasszony. Segít lefektetni a gyermekeket. A fiú kimegy ellátni az állatokat. Sokáig időzik az istállóban. A délután történtekre gondol.

Bizsereg a teste az újra átélt izgalomtól. A vágy kiolthatatlan, kielégítése csak egyféle lehet. Nem lehet pótolni vagy helyettesíteni. Érzékek, emlékezés, álmok — mind fokozzák a vágyat.

Kitámolyog az udvarra. A ház felé néz; a szobában sötét, a konyhában lehúzva a lámpa. A falusi éjszakák tipikus csendje, csak idegenek számára feltűnő neszekkel: az egymáshoz bújó csirkék, sörényét rázó ló, kérődző szájak őrlésének neszei, kutyaugatás, megnyikorduló gém, távoli gyermeknevetés, tompa köhögés.

Benéz az ablakon. Mint éjjeli lepke, beleszédül a fénybe. Ismeretlen, mégis ismerős fény. Az első élmények mágikus erővel hatnak. Nem gondolkozik. Érzi, hogy valami történik vele, egy óriási hatalom mágneses terében. A vágy ereje annál nagyobb, minél jobban tud egyvalamire összpontosítani, egy célra mozgósítani belső és külső erőket. Nem tud elmozdulni.

Odakinn nagy riadalom támad. Beront lélekszakadva egy hírhozó.

— Itt van egy század lovas katona!

Az emberek összenéznek, de nem mozdulnak.

A szomszédasszony alsószoknyában, a tál fölé hajolva mosakodik. A fiú nézi vastag karjait, nagy, lelógó melleit és megtűrődött hasát, s mindaz, amit délután tapasztalt, most hatványozottan tör rá minden ízére. Úgy feszül az eleje, hogy már fáj. Téblábol az udvaron. Ami benne történik, mintha már megtörtént volna. A dolgok egymásból következnek, megállíthatatlanul magával ragadja az ár, mégis mintha a történések külső szemlélője lenne. Újra az ablakhoz megy. Az asszony halkan dudorászva törölközik. Visszabújik ingébe, aztán áztatni kezdi a lábát a tálban. Jól látszik izmos lábszára és fehér combja. Eszébe jutnak a kislány sovány tagjai és szőrtelen szemérme.

A katonák kiengedik a bírót, aki a köhögéstől kivörösödve, könnytől ázott arccal csak bámul. Még mindig remeg a félelemtől. A kapitány sajnálattal vegyes megvetéssel néz végig rajta, aztán az elfogott és megkötözött parasztokhoz fordul.

Lassan nyitja az ajtót. Forró szurokkal leöntve az arca. Nem mer az asszonyra nézni.

— Melegítettem neked is vizet — a lábát törli, ahogy megemeli, megvillan combtöve. A fiú a látvány bűvkörében. Lassú mozdulatokkal