Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - ÖLLŐS LÁSZLÓ: Igazodások (tanulmány) - KIRÁLY BÉLA: Zseblámpafényben (vers) - HAJDÚ ISTVÁN: Perzsák, szúk és zongoraszék; Az ember csak ül... (novella)
HAJDÚ ISTVÁN Mint mindig, kozmikusak. Mint mindig, színesek. Mert tudni akarta, ő-e az. Relatíve. Az „erény” szótól kiujjult a gyomorfekélye, és éjjel a moralisták vinnyogása zavarta fel álmából. Közben újabb csíkot húzott ujjbegyével a zongora sötét, politúros, már-már kényesen ápolt felületére, és érezte, ahogy a megsemmisült kérdések könnyedén, fájdalommentesen, kifolynak teste résein, olyan érzést keltve, mint amilyet tüsszentéskor érezni. HAPSZ1..., és minden kint van, nyoma sincs emléknek, gondolatnak, kürült a feje, akár egy cementeszsák. Szinte el akart szállni, a könnyűség ereje úgy húzta a nyakát akár a spagettit, mintha meg is vékonyodott volna, vesztett átmérőjéből (az érzést akkor szokta érezni, amikor az operapáholyban mereven, egyenes derékkal kellett ülnie, forgás se jobbra, se ballra — szotyizás kaine), de teste, ez a relytélyes hústömeg nem engedte felszállni, a székhez ragadt, s nem és nem... De ez sem teljesen. Minden csak... Felpattant. Leült. Felpattant. Leült. Felpattant... Mi van? Most, kérem, mi van vele? Mi történt? Miért van ez? Éppen így? Mi hiányzott? Neki? Leült. így se jó, úgy se jó. Motyogott. Vajon mit? Motyogott vagy inkább suttogott, mert VALAKIRE GYANAKODOTT? Zavaros elme, politúrozott zongora? A rejtett disszonanciák? A gömb? Emlékek rugói? Mozgatják?: KELJ FEL JANCSI? ÜLJ LE JANCSI? Ilyen egyszerű? És a káosz? És a nyugalom? Valljon Noushirván és De Sade... Az ember csak ül... Az ember csak ül ebben az „O” alakú halszáj-világban, mint valami Jónás, belekényszerítve a létbe, félúton az örökkévalóság felé, hiábavalón keresve a kiutat, az évek teltével mind nagyobb megszállottsággal, fanatikus kitartással, nekiütközve a világlabirintus betonfalainak, ám ő a legmagasabb falakat is megmássza, hidakat épít a folyókon, hegyfogakat tép ki a föld ínyéből, alagutakat váj e mozdulatlan potrohban, titokzatos számításokat és méréseket végez, megfigyel és szimulál, össze-vissza röpköd a levegőben, sőt már az éterben is, hogy újra és újra csalatkozva visszajusson és leüljön az „O” alakú halszáj-világba, ugyanarra a helyre ahonnan indult, ugyanabba a székbe ahonnan felkelt. Az ember csak ül ebben a habarcsmauzóleumban, mint valami Cheops, vagy mint a koptok, kirekesztve, és sohasem juthat el ARRA a helyre, hiába
