Irodalmi Szemle, 1992

1992/5 - ÖLLŐS LÁSZLÓ: Igazodások (tanulmány) - KIRÁLY BÉLA: Zseblámpafényben (vers) - HAJDÚ ISTVÁN: Perzsák, szúk és zongoraszék; Az ember csak ül... (novella)

veszi körül magát mindenféle rekvizitummal: vonalakkal és körökkel, színekkel és bizonytalan körvonalú, változó felületekkel, szagokkal és zörejekkel, a levegő sodorta apró porszemekkel, zöldellő fákkal és bömbölő állatokkal, zuhogó lefolyócsövekkel és hullámzó falakkal, színes neoncsövekkel és az ételek csípős, édes és savanykás ízével, marcangoló csalódásokkal és kérészéletű szerelmekkel, lágy bódulattal és őrjöngő kiáltásokkal, kopár nappalokkal és félelmetes éjszakákkal, belegyömöszölve abba a degeszre tömött bőrzsákba, amit testnek neveznek, kidülledt szemekkel naponta elolvasva a fenyegető feliratot a betonkoporsón, összerakva a bóbitás É-t, a derékszögű L-t, a villás E-t, és a kinyújtott kezű K-t, hogy kitörölhetetlenül a memóriájába vésődjön: ÉLEK.

Az ember csak ül a börtönében és szemléli az élet eszeveszett valóságát

— bámulja magát a tükörben, kinyújtja a nyelvét, megfogja az orrát, behunyja a szemét, megcsípi magát, hogy fáj-e?, elmosolyodik, látva egyre mélyülő vonásait, őszülő haját, tudomást sem akarva venni az időről, amely csak az óvatlan pillanatot lesi, amikor új árkot vájhat a homlokon és szarkalábakkal karcolhatja teli az arcot, amikor odakenhet egy folt szürke festéket a szem árkaiba, és ott van mindenütt, nem fogy el soha, csak telik, ropja végtelen vitustáncát, fittyet hányva a rendre és kaotikussá zavarva azt, nevetve az ember meghökkentő felismerésein és kínlódásán, újra kézenfogva őt, és bevezetve a végtelen labirintusba, odavetve lábai elé a quiput, a lét színes, csomózott zsinárjainak nagy talányát, melyet lehetetlen megfejteni.

Az ember csak ül és számolgat, az orra elé tartja a téglalap alakú színes papírokat, izzadt markában csörgeti a kerek fémdarabokat, és folyvást azon morfondírozik, melyiket nyittassa ki a labirintus érzéketlen, hideg, nyirkos falába vájt kapuk közül, a csábító, keménydeszkás, oroszlánfejes nagyot, vagy a papundeklis, hevenyészett, csalóka kicsit, mely mögött már egészen biztosan ott van, csak a kezét kell kinyújtani és megérinteni, érezheti, beleharaphat és lenyelheti, de a kapuk mögött csak kínos mosoly és furcsa fintor várja, új falakkal és kapukkal, a téglalap alakú papírosokon lévő arcok sátáni kacaja, a fémdarabkák velőtrázó csörgése, és még azok is fogynak, mindig csak fogynak, szaporítva a hiány és a kiszolgáltatottság érzetét.

Az ember csak ül ebben a vakító, sűrű fényességben, bámulja a tenger fodros hullámtarajait, félelmében álmodozik, igyekszik hinni valamiben, mert sok dolog van a földön, amiben hinni lehet, valamibe görcsösen belékapaszkodik és nem engedi el, amíg nem talál jobbat, szebbet, kevésbé fájdalmasat, de a világ túlságosan változékony és könyörtelen ahhoz, hogy hittel legyőzhesse, az ember túl kicsi és magányos a kozmosz végtelenjében, még akkor is, ha a tudat, a totális öntudat olajozottan működik, és cselekvésre ösztönöz, és a száj, a nyelv megmozdul, panaszosan mondja a maga történetét, azt, ami már megtörtént, és azt, ami meg fog történni, és vár, szüntelenül csak vár, az isten tudja mire, és folyvást azt kérdezgeti magától: de hát minek vagyok én itt?, ám a válasz nem jön, a száj csukva

Az ember csak ül...