Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - ÖLLŐS LÁSZLÓ: Igazodások (tanulmány) - KIRÁLY BÉLA: Zseblámpafényben (vers) - HAJDÚ ISTVÁN: Perzsák, szúk és zongoraszék; Az ember csak ül... (novella)
HAJDÚ ISTVÁN súlyos tonnái nem nyomták ádáz állandósággal lefelé, most nem volt küzdelem valamiért, törtetés fölfelé, mindig csak fölfelé, légiessé változott, áttetsző látomássá, a hús elvált a csontoktól, hogy sejtek milliárdjaivá oszoljon, a csontok szétporladtak, mint korhadó váz, a velő elfolyt, a vér megalvadt, hajak és szőrök összevisszasága, csak az agya lebegett, ott, valahol fent, ebben a morbid térben, a tudat apró szikrájával, mely kész volt bármely pillanatban kialudni, vagy pusztító tűzzé dagadva mindent elnyelni, magához vonzani, mint az éjjelilepkéket, mint egy iszonyatos tömegű mágnes a tehetetlen tűt, hogy a tudatossággal vessen véget az álmoknak, a vízszintes lebegésnek, a semmi szabadságának, a szavak káoszának, a megsemmisült létnek, a nincstelenség szégyenének, a SZERENCSÉTLENSÉGNEK... KI A LEGSZERENCSÉTLENEBB? egy kérdés története: Noushirván, persák királya körülvéve indiai s persiai bölcsektől, eme kérdést tévé fel: „Miben áll a legfőbb fokra hágott emberi nyomor?" Erre a bölcsek közül ki egyet, ki mást monda, legnagyobb helyeslést nyere ki azt állitá, hogy lehetetlen nagyobb nyomort képzelni, mint minőt az elaggott és erőtelenségekkel terhelt szegény vénségében érez. Ekkor Noushirván felszólitá Mi- hirt, ki talán legbölcsebb legerényesebb vala egész Persiában, hogy hát ő hogy s mint vélekedik? „Uram! — viszonzá ez — meggyőződésem szerint nem lehet boldogtalanabb s nyomorúbb ember annál, ki éltének végéhez érve nem emlékezhetik tettei közül egyetlen egy erényesre is vissza. " A király s az egész gyülekezet e- gyező Ítélete helyes lé véleményét. ... ezt elolvasván De Sade márki nagyot csapott az asztalra, és állati hangon ekként kiáltott: PUSZTULJON AZ ERÉNY! A vastag falak viszhangozták: ...sztuljon, ...sztuljon, ...sztuljon, ...rény, ...rény, ...rény... A rácsról halkan leválik egy rozsdamorzsa, a börtönablakon besüt a nap, a kép idilli, sőt giccses, De Sade-nak mintha zsírfoltok éktelenkednének a hajtókáján. Ősz van. Nyikk... nynyikk... nyinyi... nyikk... — zavaros képzettársítások kavarogtak benne, mintha valaki kívülről injekciózná a gondolatokat az agyába. A tudat hálásan befogadta őket, tehetetlen volt, egyben megrögzött mazochistaként újabb élményeket követelt, és valami rejtélyes visszacsatolás révén meg is kapta azokat. Ugyanakkor a kívánságok és képek nem vegyültek
