Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - MONOSZLÓY DEZSŐ: A jelentés (novella)
MONOSZLÓY DEZSŐ amelyben úgy-ahogy már sikerült elhelyezkednie. Erre most nem tudok pontosan válaszolni, hadarta, annyi azonban bizonyos, hogy egyes hajlandóságokat örökölhetünk, például a közösség iránti felelősségérzetet; az ember már kiskorában tudja, nincs egyedül, a többiek is vannak, várják a jelentést, a szószóló esküjét, az osztályfelelős raportját: hányan hiányoztak aznap, kik voltak a rendetlenkedők. Vagy ön úgy gondolja, elég, ha az ember önmagának meséli el az életét? Mindenesetre néha ez lenne a legkényelmesebb, s talán a legkellemesebb is, jegyeztem meg, hogy elvegyem a kérdés élét. Rendben van, hagyta rám Erik, nem akarok válaszokat kierőszakolni, nem is érek rá. Miért, el akar menni, nem érzi jól magát nálam? Vagy máshova Ígérkezett, ebben az esetben természetesen... Nem erről van szó, szakított félbe gorombán, sajnos nincs időm az udvariaskodásra, belátom, körül se néztem, igaz, máskor se szoktam, s ez illetlenség. Óh, nálam nincs sok látnivaló. Én csak a kirívót, az elütőt veszem észre, ha nem simul egybe személy és környezet. Kifejezetten örülök, ha semmit se kell számba vennem, mint például most is; ilyenkor az ember joggal reménykedhet, hogy a mondanivalója is otthonra talál. Minden bizonnyal... Nézze, ön tudja, hogy az utóbbi időben jóformán ki se mozdulok a számomra kijelölt átmeneti lakhelyről. Pedig az a garzonszoba a huszadik emeleten van, és én szédülök. Azzal is tisztában vagyok, hogy figyelnek. Ide is követtek, az is lehet, többé önt se látogathatom meg. Megpróbálok majd a rendőrfőnöknél közbenjárni. Ez se használ. O is tehetetlen, vagy ha gyöngédebben hangzik, csak azt teheti, amit elvárnak tőle. így aztán (megtörölte a homlokát, amelyre apró izzadsággyöngyök ültek ki) sürgősen ki kell pakolnom mindennel, még akkor is, ha kissé összefüggéstelenül hangzik. A Jelentést nagyjából ismerem, persze a részleteket... Nem a részletekről, a lényegről kell beszélnünk. Arról, hogy ön is belássa, meg kellett írnom a Jelentést. Felvilágosult korunkban, amikor szépen felöltözködve járunk, bókokat mondunk, büszkék vagyunk elért eredményeinkre, jólétünkre, nos, ebben a boldog korban elleplezhető-e az élet ekkora durvasága? Hajtsa fel végre azt a kortynyi italt, biztattam Eriket. Ha ez megnyugtatja... (a pohárhoz nyúlt és egy hajtásra kiitta a tartalmát). Látja, én alkalmazkodom, de a Jelentés megfogalmazásáról nem mondhattam le. Annyi mindent kellene jelenteni, sóhajtottam, mintha az ő malma alá akarnám hajtani a vizet. Én nem vagyok szőrszálhasogató, szorongatta üres poharát Erik. Jelenteni kellene a hangoskodó házmestereket, s a csendes, szolid háztulajdonosokat, akik alamuszin hangoskodásra buzdítják az előbbieket. Jelenteni kellene a nyomorékokat, akik kitakaróznak előttünk, hogy elrontsák az étvágyunkat. Folytassam? Ne folytassa, ismerem izeket a felsorolásokat. Valamikor én is ilyenekkel próbáltam elkábítani a lelkiismeretemet. A végtelen és az örökkévaló fogalmával is kísérleteztem. Ezek a meghatározások nagyon alkalmasak arra, hogy az ember semmivel se foglalkozzon komolyan, hiszen úgyis mindnyájan meghalunk, a tenger nagyobb a pataknál, a hegynél magasabb
