Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - MONOSZLÓY DEZSŐ: A jelentés (novella)
A jelentés az ég... Csakhogy hiába alakoskodunk, emelte fel hangját, minden öncsalás hiábavaló, mert titkon mégis azon serénykedünk, hogy mindennapi életünk rendjét semmi ne zavarja. Egyetértek, ezért tartom olyan fontosnak, hogy visszavonja a Jelentést. Akár igaz, akár nem? így is, úgy is. Egy esetben visszavonom, mondta Erik teljesen váratlanul, visszavonom, ha ön elhiszi, hogy minden sora igazságot tartalmaz. Kész az alku, nyújtottam Erik felé a kezemet. Óh, nem így, ez elhamarkodott egyezmény volna, győzzön meg engem, hogy hisz a Jelentésben. Elvégre mindenféle előfordulhat, dörmög- tem kitérően. Úgy érti, itt, ebben a rendezett világban? Miért ne? Azt elhiszi, hogy ott jártam? Semmi hihetetlen nincs benne. Természetes, hogy nincs. Minden valamirevaló utazási iroda hirdeti ezt az utat. Mégis óvatos voltam. Amikor a Jelentést készítettem, nem elégedtem meg azzal, hogy holmi prospektusokra, kedvezményes jegyárakra, meg miegyébre hivatkozzam, hanem pontosan leírtam, honnan indultunk el Ilonkával, és hová érkeztünk először. Pontosan felsoroltam az éttermeket, a szállodákat, a megállóhelyeket... Olvastam. Nos, elhiszi, hogy végül ahhoz a tengerparti községhez érkeztünk, amit útvonalunk utolsó állomásaként megjelöltem? Ha jól emlékszem, még azt is belefoglalta a Jelentésbe, hogy hány kanyarulatú szerpentin vezetett a sziklára épült városkapuhoz. Igen, ismerem a mi bürokráciánkat, valami alaki elégtelenség, s akkor már a közlés lényegi részével se foglalkoznak. Én nem vagyok olyan akadéskoskodó, ismétlem, elhiszem, hogy oda utazott. Ilonával együtt. Ilonát ugyan nem ismerem, de ha ön állítja... Nem állítom, elhiszi? Kezet adtam rá. Nem lehet a bizalmat megelőlegezni. Már miért ne lehetne? Mert nem elégszem meg vele. Később úgyis elválik, hogy rá akart-e szedni a bizalmával, vagy tényleg hisz nekem. Egyelőre ott tartunk, hogy elértük a városkaput. A kapu felett cirill és arab betűs reklámtábla hirdette: KIRÁNDULÓ-TOBORZÓ IRODA. Ez különösen hangzott, de azért beléptünk a kapun. Ilona ment elől, erre világosan emlékszepi. Velünk szemben magas, szürke fal meredt, sehol egy ablak, csak a szűk sikátor. Jóval szűkebb a kapunál, amely időközben dübörögve bezárult a hátunk mögött. A fal előtti, salakkal felszórt térséget ellepték az emberek. Több ezren gyűlhettek össze, számukat csak hozzávetőlegesen tudtam megállapítani. Voltak, akik sportruhában, jelvényekkel díszített melegítőben ácsorog- tak, ezeket az egyenruhás rendészek félreállították. A többieket a kapu felé terelték. Nem akarom félbeszakítani, de kit ért többiek alatt? Ha tömeget képzelek magam elé, nem elég ha azt mondom, sok ember. Ruhákat, arcszíneket, csupasz és szőrös arcokat kell feltételeznem, ezek aztán kezekké, fejekké, karokká mosódnak össze, de ez később történik, az ember előbb osztályoz, válogat, mérlegel, közelállókra, távolténfergőkre osztja a jelenlevőket, mint ahogy ön cselekedte azokkal a sportolókkal. Apropó: mi lett velük? Róluk a Jelentésbe^ nem esik szó. Erik gyámoltalanul nézett rám. Sok részletről valóban nem tudok számot adni. Ez nem lep meg, s önt se lepje meg. Az álom és a fantázia felületes. A valóság azonban mindig apró
