Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - MONOSZLÓY DEZSŐ: A jelentés (novella)
A jelentés eleget fecsegnek, de hát az úgyse segít rajtunk. Persze hogy nem segít. Az lenne a legokosabb, ha az ön jelentéséhez térnénk vissza. Több szó aztán erről se esett, vagy ha igen, kipárolgott emlékezetemből. Erik lénye viszont, s együttlétünk hangulata szavakon túli képzetekkel töltött fel. Valahogy úgy éreztem, Eriket halálán túl is ismerem, vagy éppen így ismerkedtem meg vele. Olyan ő, mint az anyámról szóló visszatérő álmom. Itt áll mellettem, és tudom, hogy nincs, mégis jól el tudok vele diskurálni. Egy bizonyos, hogy mikor a rendőrfőnöktől távoztam, s Erik búcsúra nyújtotta a kezét, élő tekintetében benne volt a halotté is, s az a vágy, hogy még sokszor találkozzunk. Alighanem azt is említette, hogy már diákkorában jelentett; ő volt az ügyeletes, neki kellett jelentenie az osztálylétszámot, a hiányzókat, a tízpercekben rendetlenkedőket, s hogy ősei is ezzel foglakoztak, erről eredeti ügyiratot mutat majd nekem. Biztos, hogy mindezt első este megtárgyaltuk, s azt is, hogy van két szakszerűen csiszolt gombfutballcsapata, amit majd magával hoz, mert amikor másnap bekopogtatott hozzám, mindezek ismeretében fogadtam. Elhozta a gombfutballcsapatát?, kérdeztem tőle, amint a szobába vezettem. Hiszen megígértem, mondta, s enyhén elpirult. Kis csomagot vett elő, az asztalra helyezte. S ezt is elhoztam, telte hozzá. Megviselt papírtekercset szedett elő a kabátzsebéből. Amíg kigöngyölte, s egyenesre simította az okmányt, én a különféle alakú és színű gombokat vizsgálgattam. Fogalmam sem volt, mit kezdek velük, gyerekkoromban sem játszottam ilyesmivel. Prudentes ac circumspecti nobis honorandi, szavalta ünnepélyesen, anélkül, hogy a papírra nézett volna. Nem tudok latinul, szabadkoztam. Én se, legyintett Erik, de ezeknek a régi okmányoknak csak nő a varázsuk, ha érthetetlen nyelven közeledik hozzájuk az ember. Igyunk valamit, indítványoztam, az alkoholgőz illik a titokzatossághoz. Nem akarok titokzatoskod- ni, éppen ellenkezőleg, valamit meg akarok magyarázni. Ezért hoztam magammal a szószóló esküjét. Valamelyik ükapámé volt, ilyenformán kicsit az én esküm is, a sejtek emlékezete szerint, vagy ön nem hisz a sejtek emlékezetében? Behatóan nem foglakoztam ezzel a kérdéssel, de nem tartom kizártnak, hogy valami üzenet itt lebeg körülöttünk, amit az elődök leheltek vagy sóhajtottak vágyként, gondként a mindenségbe. Jó, mondta Erik, én ugyan valami mást, megfoghatóbbat értek a sejtek emlékezete alatt, de így is jó, hiszen tulajdonképpen egy eskümintáról akartam beszélni. A teljes szöveggel nem fárasztom. Kivonatosan mondom el: A szószóló választott polgári kötelességein felül arra esküszik a mindenható istennek, a szeplőtelen szűzanyának és az összes kedves szenteknek, hogy a város jogait és kiváltságait megvédi, javait előmozdítja, k^rát elhárítja, a titkos összejövetelektől tartózkodik, és ha ilyenről tudomást szerez, a tanácsnak jelenti, a közügyekben olyan buzgósággal jár el, mint a sajátjaiban, s ezeket személyi válogatás és elfogultság nélkül intézi. Jó az, ha valaki elfogulatlan?, szúrtam közbe, inkább udvarias odafigyelést színlelőn, mint akadékoskodásból. Erik elgondolkozott, s láttam, kirángattam abból a szerepből,
