Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - MONOSZLÓY DEZSŐ: A jelentés (novella)
MONOSZLÓY DEZSŐ útban is vagyunk, mindenki az üres büfét akarja megrohamozni. Jó, üljünk arra a bőrkanapéra, előbb is ott ültem. Amint helyet foglaltunk, zömök pincér termett előttünk, s azután érdeklődött, mivel óhajtjuk oltani a szomjunkat. Erik a pincérre mosolygott, s kézlegyintéssel jelezte, nem kér semmit. Attól fél, hogy megmérgezik, vetettem oda cimboráskodón a pincérnek. A kis ember elvigyorodott. Nem félék, tiltakozott Erik, most már nem. Eleinte féltem. Eleinte mindenki fél. Na, nem komolyan mondtam. Az embernek sok szamárság kicsúszik a száján, tettem hozzá mentegetőzve. Aztán elég sokáig szótlanul ültünk. Erik már nem kereste a tekintetemet, a szőnyeg mintáit tanulmányozta. Minek hímezni-hámozni, legjobb, ha a közepén kezdem, gondoltam magamban, de eltartott egy ideig, amíg kirukkoltam vele. Én a maga helyében visszavonnám azt a Jelentést. Miért?, emelte fel fejét Erik, s most megint a tekintetemet kereste. Önuralomból, böktem ki elhamarkodottan. Úgy. Ez érdekes, nézett rám elismerően. Nézze, nem is azon van a hangsúly, miért vonja vissza, hanem magán a visszavonáson. Ez sok mindent megkönnyíte- ne. Türelmetlenül rázta a fejét. Semmit se akarok megkönnyíteni. Eleinte talán igen. Eleinte gyáva voltam. Hajlandó lettem volna aláírni, hogy az egész Jelentést én találtam ki. De aztán eszembe jutott Ilona. Ilona egyébként arra a pökhendien nyájas, fiatal nőre hasonlított kicsit. Ilonát nem ismerem, vontam meg önkéntelenül a vállamat. Óh, dehogynem, őróla is szó van a Jelentésben, őt is megölték. Úgy tettem, mintha Erik utolsó megjegyzését nem hallottam volna. A társaságot mustrálgattam. Úgy viselkedtek, mint akik előre megegyeztek abban, hogy közönyösséget fognak tanúsítani velünk szemben. A házigazda szinte tüntetően kerülte asztalunkat, ha véletlenül közelünkbe sodródott, azonnal hátat fordított, s igyekezett minél messzebbre kerülni tőlünk. Magatartásuk egyidejűleg azt az üzenetet sejtette: ők semmivel sem bíztak meg, saját szakállamra cselekszem, minden az én felelősségemre történik. Néha a zömök pincér fintorodott elő, de ő is csak velem törődött, Erikre ügyet sem vetett. A gyertyák már nem égtek olyan fényesen, mint előbb, talán kifáradtak, akár mi a beszélgetésben. Pedig bizonyára sok minden szóba került még, de hát a szavak olyan hamar szétfoszlanak az ember emlékezetében. Csodálkozom a memoárírókon, akik olyan megvesztegető könnyelműséggel mernek párbeszédeket rekonstruálni. Lehet, hogy a sárkányokra is kitértünk. Igen, a sárkányokra minden valószínűség szerint. Én a rendőrfőnök kandelábereiről tűnődtem, s arról, hogy a tizennyolcadik század anakronisztikus hangulata kerülget. Erik vitába szállt velem, azt állította, két századnyi tévedés semmiség, arról nem érdemes töprengeni. Egy világban, ahol óriás sárkányok éltek, s most gépsárkányokat épít a civilizáció, gyertyacsepppek nélkül is hihetetlenül humuszos a talaj, nem érti, egyesek mily gondtalanul merészkednek lépegetni rajta. Talán még itt felejtett sárkány koponyába botlik valaki, vetettem közbe némi éllel. Könnyen előfordulhat, hagyta rám Erik, a Loch Ness-i szörnyről például
