Irodalmi Szemle, 1992

1992/5 - FÜLÖP ANTAL: Százhuszonhat Sztálint rajzoltam (regényrészlet)

Százhuszonhat Sztálint rajzoltam

szekeret, láthatják, ő már föl van akasztva — érkeztek haza; haza, Komáromba...

— Hála istennek! ... — mondtam, közelebb húzva a székem, s immár a tükörtojásába szerelmes anyám iránt is megenyhülve, hála istennek! így azon a napon, amikor a disznóól előtt föltettem a kérdést anyámnak: mikor szeretett bele Gergő bácsiba, nem voltam igazságos; a kérdésnek rejtett fullánkja volt, s a szavak mögött valójában azt firtatta, hogy miként tudott anyám beleszeretni az undok óriás szúnyogba. A kampósszög estéjén magam is beleszerettem Gergő bácsi elragadó kalandjaiba, meg abba, ahogy a holló halálveszélyes babonáját megtörte. Igaz, hogy este, mikor sörért voltam a kocsmában, amíg a tejeskanna megtelt sörrel, a sárgaréz keretes bádogpultnál állva ismét hallottam a muszka fogságból való szabadulás káprázatos történetét, csakhogy most (nem kis meglepetésemre!), „Mek- mek-mek”, aki, köztudomásúlag, az életben sosem volt katona. Annyi bizonyos, hogy egy vagy két évvel később, a sparhelt végében a zsámoly, a körötte lévő padló, s a hozzá tartozó légtér „zug”-gá változott, ahonnan áradni kezdett az estéről estére nyomasztóbb hallgatás, ahol előbb szabadon mozogni, majd beszélni, s végül már lélegezni sem nagyon lehetett.

— Háború volt... — felelte anyám a gőzölgő árpadarába révedve. — Aztán meg háború után volt...