Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - FÜLÖP ANTAL: Százhuszonhat Sztálint rajzoltam (regényrészlet)
Százhuszonhat Sztálint rajzoltam mint a gongütés a moziban; bár az ujját még nem tette a szögre, a balta nyelét már úgy fogta meg... — Már kilenc annyira elmúltam, hogy nemsoká tíz leszek — feleltem. — No, akkor épp ideje elkezdened — válaszolta, s csak később, már a konyhaasztalnál, vacsora közben döbbentem rá, hogy megint életbe vágóan fontos dolgokba avatott be, fölkészítve azokra az időkre, amikor majd — mint az minden valamirevaló férfiemberhez illik — én is muszka fogságba esem, ahol a mahorka egy-egy sorsdöntő pillanatban sokkalta fontosabb lehet, mint egy húszdekás komiszkenyér. És ekkor — zsupsz! — már le is vágta. Meg kellett volna tanulnom, hogyan kell a szög fejét levágni, de csak egy villanásnyit láttam a műveletből, és hallottam, hogy a szög feje koppan a falon és valahol leesik... Mikor a tőkéről felvette, már meg is volt hajtva, pazar kampója volt, s ott, ahol az imént még a feje volt, a kamraajtón át behatoló fénynyalábban kigyúlt egy aprócska fénypont, talán a vas belső tüze, amely ragyogva verődött vissza Gergő bácsi diadalmas tekintetében. — No, Öreg — mondta. — Ehol e! Mégsincsen este... Gyerünk be vacsorázni! Anyám a szöget megpillantva — pontosan úgy, ahogy azt már az udvaron elképzeltem és tartottam tőle — nyomban rákezdett arra a fajta hüledezésére, melyet először a karácsonyfánál láttam tőle, mikor átadtam neki azt az ajándékot, melyet ő maga vásárolt, majd együtt csomagoltuk be. — Lám csak! Nézzük csak! Hát ez igazán pompás! — mondta a sparhelttől épp csak odapillantva, s már fordult is vissza, minden figyelmét a tűzön sistergő-pattogó tükörtojásra összpontosítva, majd a kés hegyéről akkurátusán piros paprikát pergetett a kerek és domború, nagy gonddal nyersen hagyott sárgájára... — Mit pompás! — mondtam, s abban a pillanatban csak nehezen viseltem el a frissen bodorított frizuráját. Most, ahogy a tojás sárga-fehér (sőt most már pirosas) körébe nézett, amely színültig megtöltötte a palacsintasütőt, mintha már el is felejtette volna, amit egy órával ezelőtt hármunk közül egyedül ő akart vagy legalábbis ő akart legjobban, azt, hogy összebarátkozzunk Gergő bácsival, aki azonnal megtalálta a festett vakolat alatt a két tégla közti rést, s a balta néhány koccantásával, mint a vajba csusszantotta bele a kampósszöget. Végre a helyére került a madaram, ahol, mintha maga is érezte volna, hogy megváltozott a helyzet egyet csiripelt. — No, mármost — szólalt meg Gergő bácsi, úgy kacsintva rám, mint abban a pillanatban, amikor a palánkból kirántotta a szöget. — Lesz-e jó vacsora? — Mi az, hogy lesz?! Már van is!... — mondtam, mialatt anyám, a szerénykedés szavait mormolva (mintha nem is ő sütötte volna) asztalra rakta a tojást, amelyet most — először, mióta az eszemet tudom — hárman ültünk körbe, hogy ott egy negyediknek már nem maradt volna hely... — Azon a zimankós estén például, amikor két darab komiszkenyérrel a zsebemben (egy darab volt, csak kettétörtem, hogy két darab legyen)
