Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - FÜLÖP ANTAL: Százhuszonhat Sztálint rajzoltam (regényrészlet)
FÜLÖP ANTAL — De azért mind a nyolc elszaladt! — mondtam, s Ördög-Gergő arcára pillantva átfutott rajtam a jóleső büszkeség. Megtudtam azt is, hogy a lelkesítő dolog, még azokban a büszke években történt, amikor Ördög-Gergő sarágaréz pumpája megvolt. Csupán a por meg a szénszag zökkentett ki, eszembe juttatva, hogy már a kamrában vagyunk... Ördög-Gergő, a mutatóujjával szorítva le a favágó tőkére a szöget, a baltát csapásra emelte. Be kellett csuknom a szemem... — Nyisd ki a szemed! — mondta. — Ne szégyellj tanulni... — Nem akarom, hogy levágja az ujját — feleltem, és csukott szemmel, ha lehet, még tisztábban láttam, ahogy az ujja elrepül. így hát újra kinyitottam a szememet, abban a biztos tudatban, hogy a fenyegető dolgok láttán többé soha be nem csukom, nehogy szégyellnem kelljen magam, mint most, látva, hogy Ördög-Gergő mutatóujja, azon túl, hogy nem repült el, éppen egy hasasnak ígérkező cigaretta papírjába igazgatta el a dohányt. Másfelől az is igaz, hogy a balta sem csapódott le... — Ne húnyd be a szemed, pajtás, ha Gergő bátyádtól valamit tanulhatsz — mondta. — Ki tudja, hova, merre vet még a sors! Aki nem tud semmit, nem ért semmihez, akár bele is halhat. Ezen — szemem a krumplis zsákon tartva — mélyen elgondolkodtam. Ördög-Gergő azon a napon már éppen másodszor hívta föl figyelmemet a mindenütt ott leselkedő halálveszélyre; rá kellett jönnöm, hogy a világ korántsem olyan egyszerű és békés, mint ahogy addig képzeltem, hogy nagyobb lyukak és rések nem tátongnak rajta, s nagyjából mindent megtalálok benne, ami kell. Voltak ugyan órák, amikor a súgó szobában elővettem apám fényképét, de aztán mindig el is tettem, és utána nem nagyon sokáig maradtam szótlan. Most viszont... valami furcsa és kibontakozó örömmel töltött el az a tudat (titkolt csodálkozásra is késztetve), hogy épp akkor, mikor a fejemben Ördög-Gergő neve egyszer csak magától Gergő bácsira változott, s a jelenlétét is (ahogy a baltával a kezében ott állt a favágó tőkénél) egyre fontosabbnak éreztem — ő akkor valóban ott volt! — Remélem, cigarettázol — mondta, mialatt rágyújtott s a pókháló felé fújta a füstöt. Zavarban voltam. Megtörtént ugyan néhárv ?:or hogy az utcabeli kölykökkel rágyújtottunk, sőt a padláson, amely valamiképp a siettetett felnőtté válás fölszentelt birodalmává lépett elő, s így nagy titkok tanúja volt, jó néhányszor egyedül is rágyújtottam s a füsttől kóválygó fejjel s köhögve révültem bele férfikorom előképébe, amely rendszerint egy King Kong, s egy Gerarde Philip kereszteződéséből teremtődött elém. Úgyhogy nem is annyira a dohányzás időnként megszegett tilalma, inkább e mélyen átélt titkom tartott vissza attól, hogy megmondjam. — Hát — mondtam — az az igazság, hogy a vagonokban mások is többször rágyújtottak... — Mióta örültem annak, hogy nálunk van, nem tudtam és nem is akartam neki pimaszul hazudni. — Hány éves vagy, Öreg? — kérdezte, cigarettáját a szája sarkába csúsztatva, s egy grimasszal terelve el szemétől a füstöt, ami annyit jelentett,
