Irodalmi Szemle, 1992

1992/5 - FÜLÖP ANTAL: Százhuszonhat Sztálint rajzoltam (regényrészlet)

Százhuszonhat Sztálint rajzoltam

— Nem riadunk vissza! — mondta. — Melyik deszkán ült?

— Ezen, itt... — mutattam. Sok-sok órát játszottam e kerítés tövében; nyári reggeleken, mikor az eresz sarkánál felbukkanó nap első sugarai a palánkra estek, engem már ott találtak egy alsónadrágban, ahogy lekuporodva vártam és éreztem, amint a hátam mögött remegve születik meg a kerítésdeszkákon a meleg, s egészen közeibe jöttek a dolgok, a reggeltől tisztára mosódva — az ódon lakat a pincelejárón, a tornác, a pókháló, talpam alatt a homok, a vedlett tűzfal téglái és a baracklevélen vándorló rovarok, mintha az ébredő zajokból felépülő csend mélyéből ugyanazt az üzenetet várták volna, azt, amit én is, hátamat a palánknak támasztva, s ami talán éppen e várakozás tünékeny pillanata volt, amely — mire az udvar földjébe taposott üvegszilánkok sorra kigyúltak — már nem volt sehol. S ha már a deszka récéi nyomták a hátamat s átfutott rajtam a korai óra hűvöse, ott helyben a palánkra vizeltem. Most azonban egyszerre úgy éreztem, nem merem megérinteni. Máskor is láttam hollót ülni rajta, de most, ahogy ujjammal közvetlen közelből a deszkára mutattam, félelem fogott el, mintha üvegkoporsó fedelét készültem volna megérinteni, amelyben a halott csukott szemhéján át figyeli közelítő ujjamat miközben sötét dolgokra gondol. — Ott, azon ült... — mutattam hátrább húzódva. Majd azzal az újkeletű tisztelettel, amely ott, abban a pillanatban ébredt föl bennem Ördög-Gergő iránt, néztem, ahogy habozás nélkül a kerítéshez lép, és gondosan kitapintja a szög rozsdás fejét. Két mozdulat volt az egész, és ott volt a kezében a szög; ívben görbült meg két ujja közt, mintha osztozott volna meglepetésemben: a deszka évtizedes szorítása után, egyszer csak — hopp! — kinn volt a fényen.

— Sikerült!!... — ujjongtam megkönyebbülve. Ördög-Gergő huncutan rámkacsintott, s ahogy útban a kamra felé a baltát vállára vetette, még a nyelét is elengedve, még nagyobb ámulatomra — bár ez sem volt akármi: megtörni a holló babonáját— értesültem arról az esetről, amikor a bálból hazafelé tartva, éjjeli kettőkor a nyolc suttyót megfutamította, akik, lelkűkben sötét szándékkal, a temetősarok árnyékában éppen fölfelé húzták a vénasszony szoknyáját, aki éjszakánként a sírok közt bolyongott, a fiát szólongatva; elbizakodott fiát, aki falábával és konok, gőgös arckifejezésével legkevesebb Achab kapitánynak képzeltetve magát, leköpködte az antifasiszta mozgalmat; egyszer meg leszarta Gottwald elnök szoborfejét a parkban (Gottwald elnököt említve Ördög-Gergő is rosszaién csóválta meg a fejét), majd végül — mondta, megint rosszalóan — a besztercebányai partizánkonferenciáról, ahova meghívó nélkül állított be, köszönés helyett meg köpött, majd lecsatolt falábát a termen át az elnöki asztalhoz vágva ajánlotta föl a helyi múzeumnak, hogy a félrevezetett utókor legalább egy harcokban edződött partizán falábat láthasson a tömérdek hamis protézis között. Nem csoda, hogy onnan már holtan tért haza... Ha tudtam volna — mondta —, hogy mind a nyolc suttyó detektív, és pisztolyt keres a vénasszony szoknyája alatt; de sajnos csak másnap tudta meg az őrszobán...