Irodalmi Szemle, 1992

1992/5 - FÜLÖP ANTAL: Százhuszonhat Sztálint rajzoltam (regényrészlet)

FÜLÖP ANTAL

„Van-e kampósszög, kalapács a háznál?” — kérdezte, mivelhogy: „Cinkének falon a helye! ’’Előbbi aggodalmam megalapozott volt, mert anyám, feltúrva a konyhakredenc fiókjait, a cérnaspulnik, kréták, rézgombok, hajtűk, olló, stoppolófa és a kiégett zseblámpa elemek költői kavalkádjából, úgy emelkedve ki, mint egy hajneccbe gabalyodott csirkebél, egy törött nyelű kalapácsot mégis csak kihalászott, ám szög, se közönséges, se kampós, egy darab sem akadt! „Semmi vész!” — öntötte belénk a lelket Ördög-Gergő. „Majd csinálok én, de olyat, hogy két borjút megtart a falon! Hol a kisbalta?” Évek óta ott volt a sparhelt alatt a ládában, azzal törtük apróra a kőkemény osztravai szenet, előbb fölé terítve a felmosórongyot, nehogy a méregdrága szilánkjai pocsékba vesszenek, vagy a kredenc üvegének pattanva dupla kárt okozzanak. Olykor elemében van az ember, akárcsak Fafillér, ha átlát valamin, s apró szemének nyári (ibolyán túli) sugarainál, olyan biztonsággal kelt át — ahogy egyszer álmodtam róla — mondjuk egy óriás képlet tócsáján, hogy oda sem kellett néznie a cipője talpa alatt billegő kövekre, téglákra. Ördög-Gergő az „önelfogadtatás” bonyolult fejmunkája után, amint lehajolt, tudta, a szerszám (a balta) évek óta ott van a ládában, egyszerre magára talált ő is, s már nem azért kérdezte: „No, akkor, hol az a kerítés?”, s én sem azért feleltem azt, hogy: „Kint van az udvaron”, mintha nem tudta volna, hogy a barackfa lombja hol borul a deszkapalánk fölé.

Anyámra pillantva úgy láttam, mintha egész idő alatt erre a pillanatra várt volna, ahogy most „együtt” kifelé indultunk, s utánunk szólt, hangjában azzal a leküzdött aggodalommal, mint sok évvel később az állomás peronján is, amikor — zsebemben a behívó paranccsal — vártunk a befutó vonatra, s mintha a szemébe ment volna valami, azt mondta a zsebkendője mögül: Elviszik az ember gyerekét, ki tudja visszatér-e, haza hozza-e kezét vagy lábát épségben; másfelől ölünkbe hullott a lehetőség, mert csupán ezáltal válhat valaki igazi férfivá. „Csak aztán ügyesek legyetek!...” — hallottam a kis konyha mélyéből, mialatt Ördög-Gergő, az ez egyik oldalán a lengő baltával, a másikon velem, a küszöböt átlépve megimbolygott, majd az udvar közepén megállva, egy átható pillantással végigmérte a kerítést egész hosszában... A kerítés egyik deszkáján egy holló gubbasztott, s ahogy meglátott minket, fölrebbent.

— Már csak ez hiányzott! — mondta Ördög-Gergő baljós arccal merülve el valami rejtélyes dologban, amit én — elég volt arcára néznem, hogy belássam — még jó pár évig nem fogok megérteni. Gondolkodott...

— Valami baj van? — kérdeztem.

— A holló babonát hoz — mondta. — Ha lerondítja a szöget, elviszi, ha nem, akkor meghal valaki a házban.

„Bármi legyek, ha értem” — gondoltam, de szavai vagy inkább az a titokzatos dolog, amitől meghalhat valaki ebben a házban, ahol pedig a sorsdöntő pillanatban mindössze hárman voltunk, egészen átjárt és megborzongatott.

— Most mi lesz? — kérdeztem.