Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - FÜLÖP ANTAL: Százhuszonhat Sztálint rajzoltam (regényrészlet)
Százhuszonhat Sztálint rajzoltam Még valami bujkál az arcán, amit a délután folyamán nem tudtam megfejteni, bár sejtem, hogy a kanárimmal, s a két megpakolt szatyorral együtt az is közrejátszott abban, hogy anyám szeme alól a két halványkék karika eltűnt, mintha, még a városba való indulás előtt, a szappanos vízzel azokat is lemosta volna. Ez a valami ott bujkált a szeme és a szája körül, velünk volt egész délután, a fodrásznál, meg a boltokban is, velünk jön most is hazafelé. Egyszer-egyszer megpróbálom leolvasni, de csak úgy fél szívvel, mintha rajzolás közben rádiót hallgatnék. A jelenléte — bár időnként olyan, mintha eggyel többen volnánk — megnyugtat. Semmi rossz nem lehet, gondolom, mert anyám kék szeme így még sohasem nevetett, mint most, az új frizurája alatt, amelyre a fodrász, mialatt felbodorította, majd kifésülte, s ezalatt anyám egyre csúnyább, majd egyszerre nagyon szép lett, tartósítót permetezett, amitől a kapunk előtt, akár egy levendulacsokor, illatozik. „Kell majd egy szög!” — mondom, s ahogy belépünk, eszembe jut, hogy egy egyszerű szög nem lesz megfelelő, ha nem akarom, hogy a kalitka madarastól leessen a falról. „Kampós szög kell!” — mondom az ajtó előtt, s nem tudom eldönteni, amiatt nyilall-e belém az aggodalom, mert nem vagyok benne biztos, hogy találok-e a fiókban, vagy amiatt, mert az ajtónk résnyire nyitva van! Ami annyit jelent, hogy egész idő alatt, amíg a városban voltunk, nyitva volt. „Betörtek volna?...” — gondolom. „Nyitva felejtetted az ajtót!" jegyzem meg, de anyám — mialatt kék szeme nevet — nyugodtan válaszol. „Nem felejtettem nyitva. Vendégünk van...” Bármilyen furcsa, de rögtön apámra gondoltam. Mert aki olyan különös módon és nyomtalanul el tudott tűnni, mint ő, mintha a talpfákon lépdelve végül belezsugorodott volna abba a távoli pontba, ahol a sínpár összeér, kopott zubbonyán és néhány megsárgult fényképen kívül csupán a szóbeszéd felkavart forgószelét hagyva maga után, az olyan ember miért ne tudna egy napon épp olyan meglepetésszerűen előkerülni? „Menj hát be!" — mondta anyám, s maga előtt terelve, a két szatyorral és a kalitkával benyomultunk a konyhába, eközben éreztem, hogy az arcom még a küszöbön átalakul, felkészül a csodára. Hát csodában aztán nem is volt hiány! Mert ahogy beléptünk..., nos, ahogy beléptünk, egy halott ember feküdt a padlón!..., a hasán elnyúlva. Mint később kiderült, csupán a pálinkától nyomta el az álom, de abban a pillanatban a döbbenettől halottnak láttam. Erre anyám sem számított! Zavarában sürgősen kiküldütt az udvarra játszani. Játszani küldött, de hallottam, hogy kulcsra zárja mögöttem az ajtót. Amikor — úgy egy fél óra múlva — ismét kinyílt az ajtó és behívott, a halott már az asztalnál ült. Tar fejebúbja körül a megmaradt haj kétfelé állt. „Ez a bácsi: Gergő bácsi” — mondta anyám. „Gyere nyugodtan közelebb...” „Ez a bácsi: Ördög bácsi” — gondoltam, ahogy közelebb mentem, mert a kampós orráról, karikás szeméről, meg az ördögszarvszerűen elálló hajáról valóban valami ördögféle jutott az eszembe... Talán azért olyan álmos, gondoltam, mert éjjel a pokolbéli katlanában, városperemi kölyköket főzögetett kénfüstös párák közt, egy pillanatra valóban fölrémlett, ahogy kampós orrával bámul a
